|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 52 találat | lapozás: 1-30 | 31-52 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Horváth Zoltán 2014. június 24.Bukovinai Székely Találkozó előadásokkal és koncertekkelElőadásokkal és koncertekkel is várják az érdeklődőket szombaton és vasárnap a Szent László-napi Bukovinai Székely Találkozón a budapesti Reménység Szigetén. A találkozó hivatalosan szombaton 13 órakor nyílik: köszöntőt mond Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas mesemondó, népdal- és népmesegyűjtő, Ferencz Vilmos, a Budapesti Székely Kör elnöke és Zalatnay István, az Erdélyi Gyülekezet vezető lelkésze. Az ünnepségen közreműködik az Osztováta Együttes - közölték a szervezők az MTI-vel. Délelőtt megrendezik a Szent László labdarúgó kupa elődöntőit, emellett fotókiállítás és a Hidas-Bonyhád Székelykör bemutatója is szerepel a programok között. Szent László és a Magyar Királyság mint európai hatalom címmel Hévizi Józsa, az Erdélyi Szövetség elnöke tart előadást, majd Medvigy Endre irodalomkutató Nyirő József Madéfalvi veszedelem című művét mutatja be. Horváth Zoltán Szent László legendájáról és az erdélyi freskókról beszél, míg a székely katonarendet és az egyenruha kialakulását Bátonyi Pál ezredes és Demjén Imre ismerteti meg az érdeklődőkkel. Este hat órától római katolikus szentmise lesz, majd Tamás Gábor koncertje és táncház zárja a napot. Vasárnap Székelyföld autonómiájáról tartanak kerekasztal-beszélgetést, amelyen részt vesz mások mellett Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke és Potápi Árpád János államtitkár, az Országgyűlés Nemzeti összetartozás bizottságának elnöke is. A magyar szakrális királyok címmel Kocsis István erdélyi magyar író, Madéfalva és következményei címmel Tamás Menyhért József Attila-díjas író tart előadást. Az eseményen fellép Meister Éva erdélyi színművész, az Érdi Népdalkör, a Monori Strázsa Néptáncegyüttes, Dévai Nagy Kamilla és növendékei, valamint a Siculus Együttes. MTI 2014. június 28.Bukovinai Székely TalálkozóElőadásokkal és koncertekkel is várják az érdeklődőket szombaton és vasárnap a Szent László-napi Bukovinai Székely Találkozón a budapesti Reménység Szigetén. A találkozó hivatalosan szombaton 13 órakor nyílik: köszöntőt mond Kóka Rozália Magyar Örökség-díjas mesemondó, népdal- és népmesegyűjtő, Ferencz Vilmos, a Budapesti Székely Kör elnöke és Zalatnay István, az Erdélyi Gyülekezet vezető lelkésze. Az ünnepségen közreműködik az Osztováta Együttes – közölték a szervezők az MTI-vel. Délelőtt megrendezik a Szent László labdarúgó kupa elődöntőit, emellett fotókiállítás és a Hidas-Bonyhád Székelykör bemutatója is szerepel a programok között. Szent László és a Magyar Királyság mint európai hatalom címmel Hévizi Józsa, az Erdélyi Szövetség elnöke tart előadást, majd Medvigy Endre irodalomkutató Nyirő József Madéfalvi veszedelem című művét mutatja be. Horváth Zoltán Szent László legendájáról és az erdélyi freskókról beszél. Vasárnap A magyar szakrális királyok címmel Kocsis István író, Madéfalva és következményei címmel Tamás Menyhért József Attila-díjas író tart előadást. Az eseményen fellép Meister Éva színművésznő, az Érdi Népdalkör, a Monori Strázsa Néptáncegyüttes, Dévai Nagy Kamilla és növendékei, valamint a Siculus Együttes. Népújság (Marosvásárhely) 2014. december 19.„Hit nélkül nem lehet egyházzenét játszani”Potyó István karnagyot faggatták a Zeneszóban Ha feltennék egy találós kérdést a kolozsvári komolyzene (vagy kimondottan egyházi zene) kedvelőinek, hogy melyik az a fiatal muzsikus, aki 30 évesen már megvédte doktori dolgozatát, rendszeresen szervez koncerteket, hetente dirigál, és még tanít is, sokan ráismernének Potyó Istvánra, a Szent Mihály plébánia karnagyára, aki a Báthory István Elméleti Líceumban zenetanárként működik és a líceum kórusát is ő vezényli. A Györkös-emlékházban havi rendszerességgel megszervezett Zeneszó decemberi rendezvényén Horváth Zoltán zongoraművész faggatta a fiatal karnagyot. Az érdekes beszélgetést felvételről elhangzó zenedarabok fűszerezték. Kós Katalin, a Györkös-ház vezetője bevezetőjében Potyó Istvánhoz kapcsolódó személyes élményeit is felelevenítette: közel tíz éve ismerik egymást, amikor Potyó másodéves volt a Brassói Egyetem Zeneművészeti Karán, és felkérték, hogy váltson egyetemet, jöjjön Kolozsvárra, mert elfoglalhatja a Szent Mihály plébánia karnagyi állását. – Ösztönöztem, hogy vállalja el ezt a tisztséget, mivel biztos voltam abban, hogy Kolozsvár csakis nyerhet egy ilyen zenésszel, mint Potyó István – mesélte Kós Katalin a brassói születésű karnagyról. A rendezvény helyszínén lévő adventi koszorú harmadik, rózsaszínű gyertyáját meggyújtva Potyó magyarázattal is szolgált: a mögöttünk lévő harmadik adventi vasárnapot az öröm vasárnapjának nevezik, mivel a híveket ekkor tölti el Jézus eljövetelének reménye. Potyó István zenei pályája szülővárosában, Brassóban kezdődött. Máig is szeretettel emlékezik zongoratanárára, Hanke Katalinra, akitől hat éven át nagyon sokat tanult. Potyó végül a brassói Áprily-líceum reál szakán érettségizett, de már líceumi tanulóként ismerkedett a templomi kántori teendőkkel, és rendszeresen énekelt az egyházi kórusban is. Egy alkalommal pedig kénytelen volt beugrani az éppen hiányzó kántor helyett. – Isten segített abban, hogy a kolozsvári Szent Mihály plébánia kántori feladatait méltóképpen ellássam, miközben a kolozsvári zeneakadémián folytattam felsőfokú zenei tanulmányaimat. Szerencsére a tanáraim nagyon megértők voltak, mert amikor fekete kosztümben és nyakkendőben láttak, már tudták, hogy az óráról majd temetésre távozom – emlékezett vissza diákéveire Potyó. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2015. január 17.Megnyílik Tóth József tárlataTóth József 1914. november 16-án született Marosvásárhelyen. Már gyermekként sokat rajzolt, festett, figyelte a természetet, próbálta az emberek, állatok mozgását megörökíteni. Középiskolába a vásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol tanárai – elsősorban Gulyás Károly – felfigyeltek rá, és biztató útmutatásukkal egy életre elindították a festészet útján. Anyagi nehézségek miatt képzőművészeti főiskolára nem járhatott, szülővárosában dekorációfestőként dolgozott egészen nyugdíjba meneteléig. Életének meghatározója magyarsága volt, amely miatt ítélet nélkül 1952 és 1954 között börtönbe zárták. Rendkívül széles látóköre, a magyar és román irodalom és azon belül a költészet ismerete és szeretete hamar megmutatkozik festményeiben. Először realista tájképeket, csendéleteket készített, majd egyéni, senkihez sem hasonlítható látásmódja alakult ki. Hivatali és kortársi elismerésben nem volt része. Akik szerették – Bordi András, Török Pál –, azok csodálták művészetét, és a biztatásuk, illetve a saját elhivatottságérzete igen termékennyé tette munkásságát. Kiállítása volt Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben és Budapesten. Életművét 2000-ben vándorkiállítások ismertették meg Erdély nagyvárosaiban, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Kovásznán és Kézdivásárhelyen. Holnap, vasárnap déli 12 órakor Marosvásárhely is vendégül látja tárlatát. A marosvásárhelyi unitárius egyházközség szervezésében a vásárhelyi festőművész kiállításának megnyitójára kerül sor a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében (Bolyai tér 13.). A kiállítást Horváth Zoltán György egyetemi oktató, a Romanika Könyvkiadó vezetője nyitja meg, a tárlat 2015. február 8-ig lesz látogatható. Mellékletünket Tóth József alkotásaival illusztráltuk. Nagy Attila Népújság (Marosvásárhely) 2015. március 21.Magabiztos, virtuóz zenész, aki a szavakhoz is értIfj. Csíky Boldizsár volt a ZeneSzó vendége Amikor ifj. Csíky Boldizsár neve szerepel egy koncertplakáton, mindenki megnyugodhat, hiszen köztudott, hogy a Marosvásárhelyről városunkban régóta megtelepedett zongoraművész mindig kiválóan teljesít. Precíz és lenyűgözően magabiztos, virtuóz játékát mindig öröm hallgatni. De hogy szálfaegyenes termete s komoly arckifejezése mögött még mindig őriz valamit a gyerekkor ártatlan naivságából, hogy humora mennyire spontán és elragadó, arról csak a Györkös-emlékház márciusi ZeneSzó rendezvényén győződhettünk meg, amikor Horváth Zoltán zongora- és orgonaművész kérdéseire válaszolt. Frappáns reagálásai arról is meggyőztek, amit a beszélgetés elején Horváth Zoltán mondott: a pályája delén járó művész nem csak a zenének, hanem a szavakkal való improvizációnak is a mestere. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2015. április 28.Átadták a felújított Reményik Sándor GalériátSok esemény helyszíne volt az évek során a tíz esztendővel ezelőtt felszentelt galéria, de szükségesnek látszott, hogy az Evangélikus-Lutheránus Egyház Püspöksége által működtetett belvárosi helyiség megújuljon. Az erről szóló döntést tavaly hozták meg, a felújító munkálatokat pedig Guttmann Szabolcs építészre bízták. A tegnapi átadási ceremónián ezt a megújulást ünnepelhettük, a hálaadó ünnepségen Fehér Attila főtanácsos és Adorjáni Dezső Zoltán püspök köszöntötte az egybegyűlteket, illetve mondott hálaadó imádságot. – Legyen ez a helyiség közös otthonunk ismét, és segítsenek belakni a teret – hangsúlyozta a püspök. Az ünnepségen beszédet mondott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Wetzel Tamás, a magyar Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára. Ez alkalommal megnyitották Tiry Péter festőművész (képünkön balról) Színdaráló című kiállítását, a rendezvényen közreműködött Hatházi András színművész, valamint Oláh Orsolya és Horváth Zoltán előadóművészek. Köllő Katalin Szabadság (Kolozsvár) 2015. május 4.Közösségformáló örökség KolozsváronHétfő este hálaadó ünnepség keretében adták át a felújított Reményik Sándor Galériát Kolozsváron. Az evangélikus-lutheránus püspökség galériája immár tíz éve fogad be művészeti, kulturális eseményeket. Az ünnepségen megnyitották Tiry Péter festőművész Színdaráló című kiállítását is. Hálaadó ünnepség keretében avatták fel a kolozsvári evangélikus-lutheránus püspökség felújított Reményik Sándor Galériáját hétfőn este. Fehér Attila, az egyházkerület főtanácsosa beszédében emlékeztetett, a belvárosi pincehelyiséget Adorjáni Dezső Zoltán püspök javaslatára és megbízásából első ízben tíz évvel ezelőtt újították fel, ezt követően működött galériaként. Az elmúlt évtizedben a galéria számtalan kiállításnak, könyvbemutatónak, és egyéb kulturális rendezvénynek adott otthont. Tavaly Guttmann Szabolcs építész javasolta az újbóli felújítást, amire megbízást is kapott a püspökségtől, többek között megerősítették a falakat, rendbe hozták a padlót és az egyéb szükséges munkálat végén korszerű hangosítást szereltek be. Az ünnepségen Adorjáni Dezső Zoltán püspök mondott áldást az épületre. A rendezvényre Kelemen Hunor RMDSZ-elnök is ellátogatott, aki beszédében az épület múltját és remélt jövőjét állította párhuzamba. „A felújítással arra is gondolunk, hogy az újabb nemzedékek is megőrzik a falakat, azt a múltat, amelyet mi is örökségül kaptunk, és örökségül hagyunk” – fogalmazott. A politikus szerint az evangélikus egyház egy olyan közösségi teret hozott létre, amely az elmúlt évek eseményei által egy meghatározó helyszín lett a kolozsvári magyarság életében. „Fontos, hogy az itt élő emberek érezzék, hogy a néhány évtizede még elrejtett terek, most ismét idevonzzák a közösséget” – jelentette ki Kelemen Hunor, hozzátéve, hogy az emberek nemcsak a családi fészket, de tágabb környezetüket is szeretnék otthonossá tenni, ami a Reményik Galéria esetében sikerült. Wetzel Tamás, a magyar Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára kiemelte, hogy a galéria egy olyan szál, amely összetartja a közösséget. A politikus kiemelte, hogy Kolozsvár az erdélyi kultúra és művészet fővárosa, másként nem is jöhetnének létre ilyen galériák. A beszédeket követően a megújult pincegalériában Tiry Péter festőművész Színdaráló című kiállítását nyitották meg. Az eseményen Hatházi András színművész szavalt, Horváth Zoltán és Oláh Orsolya pedig zenei betétekkel színesítette az eseményt. Krónika (Kolozsvár) 2015. augusztus 16.Az elszármazottakkal együtt ünnepeltek GyulakutánEgyre nagyobb igényeknek próbálnak megfelelni, amikor községi napokat tartanak – összegezte szerkesztőségünknek Varga József polgármester. Úgy tűnik, a hétvégén ez sikerült. Kilencedik alkalommal rendeztek a hétvégén községi napokat Gyulakután, és idén nem csak két napra szorítkoztak. A két magyarországi testvértelepülés küldöttsége már csütörtökön megérkezett: Pétervására városát Eged István, Tófej községét Horváth Zoltán vezette, a fogadást ezúttal a helyi GYÖNGY szervezet rendezte, jelen voltak az önkormányzat munkatársai és képviselői mellett orvosok, de bármely gyulakutai lakos megismerhette a vendégeket. Pénteken a tófejiek a Békási-szorosig, a pétervásáriak Sinaiáig kirándultak. Délután rendezték a községbeli borászok hagyományos versenyét, este pedig három nagykoncert volt: a Bronx, Balázs Pali és Zoltán Erika fellépése nagy tömeget vonzott a színpad elé, de az azt követő retrobulit is alig lehetett abbahagyni hajnalban. Szombaton reggel a helyi Szivárvány néptánccsoport tagjai szekéren, az erdőszentgyörgyi és havadi huszárok lovon, a mezőcsávási fúvószenekar autón járta be a települést, ének- és zeneszóval ébresztve és hívogatva a lakosságot az aznapi tevékenységekre. A hivatalos megnyitóra délután került sor, ahol a lakosság nagy tapssal fogadta a község polgármesterét. „Szeretem a gyulakutaiakat, és keresem bennük a jó társat, a nagy lelket, a jó szívet, azt az embert, aki mellém áll és községünkért tesz. Ez az igazi gyulakutai, és itt éppen elég van ezekből az emberekből” – mondta Varga József. Kelemen Atilla parlamenti képviselő szerint ennek a falunapnak nagyon komoly közösség- és magyarságerősítő hatása van, és az utóbbi évek munkáján meglátszik, hogy nagyon jó kezekben van a település. Szabó Árpád, Maros Megye Tanácsának alelnöke azt hangsúlyozta ki, hogy ez a rendezvény a helyiek összetartozásának ünnepe. Színpadra léptek a helyi és havadtői óvodások és iskolások modern és népi táncokkal, furulyajátékkal, szép műsort mutatott be a tófeji Szivárvány dalkör és a helyi szépkorúak Reménység csoportja, miközben a közelben öt üstben gulyás főtt és jókora ökröt is forgattak nyárson. Délután újabb koncertsorozat indult: Mara után Kaly lépett színpadra és kimondta a jelszót: Elmegyek az éjszakába mulatni. Igaz ugyan, hogy ő kétszáz kilométerrel odébb múlatta át az éjszakát, de a küküllőmentiek a színpad előtt maradtak és hatalmasat buliztak Janicsák Vecával, Kökény Attilával, László Attilával, Tolvai Renátával, késő este pedig Kozsó és az Ámokfutók, majd a Groovehouse társaságában. A napot látványos tűzijáték zárta: tíz perc alatt több mint kétezer fénylövedék röpült a magasba. Vasárnap a gyulakutai reformátusoknál a 25 és 50 évvel ezelőtt konfirmáltak találkoztak ismét, a csöbi katolikusok pedig búcsúünnepükre hívták meg az elöljárókat és vendégeiket. Eközben Gyulakután a sport is teret kapott: kispályás fociban és nemzetközi szabadfogású birkózóversenyen mérhették össze képességeiket a sportolók. A több ezres tömeget megmozgató gyulakutai faluünnepről bővebben a Vásárhelyi Hírlap augusztus 17-ei, hétfői számában olvashatnak. Gligor Róbert László Székelyhon.ro 2015. október 26.1956 – három helyszínenIdén három marosvásárhelyi helyszínen – a Bolyai téri unitárius templomban, a Deus Providebit Tanulmányi Házban és a Vártemplomban – emlékeztek az 1956-os forradalomra és szabadságharcra. A Bolyai téri unitárius templomban Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete a Bolyai téri unitárius templomban szervezett emlékünnepséget. Az emlékműsor keretében fellépett a Tiberius vonósnégyes, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum furulya- és zeneköre. Cseh Gábor, az EMNT megyei elnöke beszédében Mindszenty Józsefet, Márai Sándort, Borisz Jelcin egykori orosz államfőt és Barack Obama amerikai elnököt is idézte annak érzékeltetésére, hogy az 1956-os magyar forradalom világtörténeti eseménynek számított akkor, mint ahogy annak számít ma, 59 év múlva is. Ezt követően dr. Flender Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja is szólt az egybegyűltekhez, az 1956-os események vonatkozásait Kálmán Attila történész, a Bolyai líceum tanára ismertette. A beszédeket és a kultúrműsort követően a templom udvarán, az összetartozás fájánál helyezett el koszorút Flender Gyöngyi konzul, majd az '56-os Moldován Béla saját emlékeit elevenítette fel. A Deus Providebit Házban A Magyar Dolgozók Egyesülete és az Erdélyi Magyar Baloldal 18 órától a marosvásárhelyi Deus Providebit Tanulmányi Házban szervezett emlékrendezvényt az 1956-os magyar forradalomról. Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, az RMDSZ polgármesterjelöltje rövid történelmi visszatekintésében a forradalom jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy a II. világháború után ekkor nyilvánult meg először szolidaritás a Kárpát-medencében, és ez a szolidaritás egy olyan ügy mellett bontakozott ki, amilyent 1848-ban tapasztalhatott a medence népe: a szabadság iránti vágy, a zsarnokság elleni harc kovácsolta össze a különböző nemzetiségű embereket. A rendezvényen fellépett Buta Árpád operaénekes, valamint a Bolyai Farkas líceum diákjai, Vizeli Ibolya, Köllő Magor Örs. Műsorvezető Böjthe Róbert Zoltán volt. A megemlékezés előtt egy perc néma csenddel adóztak a nemrégiben elhunyt Fodor Imre volt vásárhelyi polgármester emlékének. Az RMDSZ részéről Kerekes Károly képviselő volt jelen a rendezvényen. A Vártemplomban Az 1956-os Bajtársi Társaság szintén 18 órai kezdettel tartott ünnepi megemlékezést a Vártemplomban. Ezt követően megkoszorúzták a templom udvarán elhelyezett 1956-os emlékművet. Ugyanakkor ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg az 1956-os forradalom kitöréséről a Vártemplomban. Horváth Zoltán budapesti egyetemi tanár, a Romanika könyvkiadó vezetője vetítéssel egybekötött előadást tartott a székelyföldi műemlék templomokról. A Vártemplom főlelkésze, Ötvös József hangsúlyozta: – Ötvenkilenc évvel ezelőtt nagyon sokan úgy érezték, hogy a nemzetet meg kell menteni. És egy félelemben tartott nemzet ekkor bátor lett. Átélte a mi népünk azt, hogy az élet nem más, mint a félelem és bátorság nagy küzdelme, és ennél nagyobb bátorság, mint puszta kézzel szembemenni a tankokkal, talán nem is volt a történelemben. Sokáig ellenforradalomnak nevezték, nem is volt szabad beszélni róla, most már kimondhatjuk: forradalom volt, szabadságharc. Akiket akkor életfogytiglanra ítéltek, azokat most már kitüntették és a nemzet hőseiként tisztelik. A Vártemplom udvarán, az ötvenhatosok emlékére állított kopjafánál a Vártemplom kórusa énekelt, majd az Erdélyi 1956-os Bajtársi Társaság Maros megyei szervezete nevében vitéz Rendes Lajos, a marosvásárhelyi RMDSZ nevében Peti András, a 1989. December 21. – Marosvásárhely Mártírváros Egyesület képviselőjeként Hamar Alpár Benjámin, vitéz Kiss József, illetve a Történelmi Vitézi Rend képviselői is elhelyezték a kegyelet virágait. Mindhárom rendezvény színhelyén elhangzott a Himnusz. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. november 2.Sztár sztárallürök nélkülEgyed Apollónia operaénekes volt a ZeneSzó vendége A Györkös Mányi Albert Emlékház októberi ZeneSzó rendezvényén Egyed Apollónia operaénekes beszélt szépen felívelő karrierjéről, amelyet már több elismerés is övez. A rendezvényen felhangzó áriák (zongorán kísért a moderátor, Horváth Zoltán zongoraművész) és a felvételek nyilvánvalóvá tették a meghívott tehetségét, hangi kvalitásait, de ami a jelenlévők számára talán még fontosabb: fiatal, őszinte, természetes és nagyon kedves művészt ismerhettünk meg, aki már sztár, de nincsenek (mesterkélt) sztárallűrjei. Örömteli hírt osztott meg az egybegyűltekkel Horváth Zoltán: Egyed Apollónia bekerült a iaşi-i operaház november 1-jei gálájának díjvárományosai közé. Egyed Apollónia kifejtette: jóleső meglepetéssel vette tudomásul, hogy jelölték a legjobb női énekes kategóriájában, de ugyanilyen meglepetés volt számára az idei brăilai Hariclea Darclée Nemzetközi Énekverseny, ahol a zsűri különdíját nyerte el. – Úgy mentem nyáron a Darclée-versenyre, hogy akkor is meg leszek elégedve, ha a legutolsó dicséretet kapom – jegyezte meg. NAGY-HINTÓS DIANA Szabadság (Kolozsvár) 2016. február 15.Falugondnokok találkozója"Kell egy ember, aki felvállalja a falut" "Nem a világot akarjuk megváltani, hanem az életet elviselhetőbbé, szebbé tenni" – hangzott el a Romániai Falugondnokságok Szövetségének hétvégi, Nagyernyében megtartott munkaértekezletén. A kétnapos képzésen részt vett falugondnokok, község- és közösségvezetők, lelkészek, civil szervezetek képviselői a falugondnoki tevékenység hiánypótló jellegéről, e szociális, közösségszervező program és szolgálat működtetéséről, fejlesztéséről tanácskoztak. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével dr. Csige Sándor Zoltán, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, Nagy Zsigmond, Maros megye alprefektusa, valamint Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere is. A rendezvény meghívott előadóit, résztvevőit Balázs Sándor, a Romániai Falugondnokságok Szövetségének (ROMFALSZ) elnöke köszöntötte, áldást, erőt kívánva a falugondnokok áldozatos tevékenységére. – Addig vagyunk boldogok, addig van értelme életünknek, amíg mások gondjait meg tudjuk oldani, segíteni tudunk azokon, akik már nem, illetve még nem képesek önmagukon segíteni, önerőből boldogulni. Ehhez elengedhetetlen a szolgálatkészség és a hit – e szavakkal nyitotta meg a tanácskozást Balázs Sándor, hangsúlyozva: a szolgálatnak, szeretetnek nincs felekezete, nemzetisége. Beszélt arról a sokéves küzdelemről, amivel a kis települések, falvak az intézmény és szolgáltatás hiányából fakadó hátrányos helyzetek enyhítése és megoldása érdekében létrehozott falugondnokságot próbálták "bevinni" a hazai törvénykezésbe, arról, hogy világunkban, amelyből már hiányoznak az egymást segítő háromnemzedékes családok, "kell egy ember, aki felvállalja a falut". A falugondnokság hiánypótló jellege abból fakad, hogyha késve is, de megpróbálja elviselhetőbbé és jobbá tenni, bearanyozni idősebb testvéreink életének alkonyát. E tevékenység célszemélyei a magukra maradt idősek mellett a gyermekek, a betegek és családjuk, lényege a mindennapok terheinek hordozásában való segítségnyújtás, az ezzel járó gondok enyhítése, megoldása, az emberi méltóság helyreállítása, az öntudatos és következetes szeretetszolgálat. Önkéntes jellege kizár minden hivatali és hierarchikus alá- vagy fölérendelést, ugyanakkor, ha lehetőség van rá, a falugondnoki tevékenységet a helyi önkormányzat, civil szervezetek támogathatják, a falugondnok javadalmazásának biztosításában igénybe lehet venni a hazai és anyaországi közhasznú alapok és alapítványok segítségét, a kiírt pályázatok útján – hangzott el a megbeszélésen. Jánosi Ferenc, Nagyernye polgármestere felszólalásában hangsúlyozta: évekkel ezelőtt már találkozott a falugondnokság ötletével, de nem volt lehetőség felvállalni. – Meggyőződésem, hogy ezt a munkát odaadás nélkül nem lehet végezni. Ha Nagyernyében létrejönne a falugondnokság, az önkormányzat természetesen támogatná – tette hozzá. Nagy Zsigmond alprefektus szerint e megváltozott időkben, amikor az állam finanszírozási korlátokat szab, s szociális téren nem képes kellő mértékben megfelelni az elvárásoknak, az elöregedő településeken a falugondnoki tevékenységet a közösségek kell visszavegyék, és csakis hozzáértő, elkötelezett emberek irányításával jöhet létre. Ugyan nincs törvényes keret a falugondnoki intézményre, de az önkormányzatok a pályázati törvény alapján segíthetik ezt a – civil szervezetek által működtetett – tevékenységet – tette hozzá. Nagy Gizella, az Unitárius Nők Országos Szövetségének alelnöke úgy vélte, a falugondnokságoknak és nőszövetségeknek jobban együtt kellene működniük. Orbán Zoltán falugondnok szerint a fiatalok körében jobban kellene népszerűsíteni a falugondnokságot, ezt a véleményét az önkéntességről beszélő Csata Éva pszichológus is osztotta, felhívta a figyelmet, hogy a falugondnokság területéről hiányoznak a fiatalok. – Pedig vannak nyílt, elkötelezett fiatalok, tehát van remény, csak a kommunikáción kell javítani. Önkéntesen, alkalmazottként kell végezni ezt a szolgálatot – tette hozzá. Inter-aktív előadásából kiderült, szeretet, gondoskodás, odafigyelés, önfeláldozás, segítőkészség, empátia, együttérzés, tenni akarás, felelősségérzet, közösségszervezés nélkül nem képzelhető el a falugondnoki munka. A 300-as lélekszámú Székelymuzsnában a falugondnokságot működtető egyesület sokrétű szociális és kulturális tevekénységéről Nemes Anna Borbála számolt be. Az elöregedő falvak jellegzetes gondjai itt is megtalálhatók: sok a beteg, idős személy, nincs postai szolgáltatás, segíteni kell az embereknek a számlák kifizetésében, a mezőgazdasági támogatások megszerzésében, a helyi vízhálózatot például a falugondnok működteti, a háziorvost kéthetente kiszállítják, hogy legyen alapellátás. A falugondnok tévét szerel, ha kell, hazaszállítja a tűzifát, kórházba viszi a betegeket. Simon Judit, a Hifa Románia Egyesület elnöke a fogyatékkal élők számára épülő Hifa-park projektről beszélt. György Attila a Szent Gellért Alapítvány képviseletében a szervezet alapvető céljairól (a fiatalok, gyermekek keresztény szellemben való nevelése, fogyatékkal élők, sérültek, idős emberek, nagycsaládosok segítése, a helység és a környék szociális problémáinak orvoslása) beszélt, ismertette az alapítvány munkapontjainak létrehozásáért végzett kalákázást. Nagy Gizella A hír, üzenet közösségformáló szerepe címmel tartott foglalkozást, míg dr. Ferenczi Enikő mentálhigiénés szakember a szerepharmonizáció és pozitív erőforrások címmel tartott előadásában az adás lélektanáról, a tudatosságról, a falugondnoki munkavégzéshez is szükséges vezetői képességekről beszélt. A falugondnok a belső erőforrásokról szólva az elméleti tudást, a gyakorlati tapasztalatot, a kommunikációs készséget és a személyiséget említette, kiemelten a szociális érzékenységet, empátiára való készséget, a szigorú önvizsgálatot, erőt. A rendezvény zárónapján Keresztesi Ernő a forgalmi szabályokat, a törvényi újdonságokat ismertette, az elsősegélynyújtásról dr. Béla Éva tartott interaktív előadást. Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul a közösségek számára időszerű és hasznos tudnivalókat osztott meg a résztvevőkkel, hangsúlyozva: "ezekben az időkben kiemelt jelentősége van hagyományaink megőrzésének, továbbvitelének, úgy, hogy azt hozzáigazítjuk a mai kor lehetőségeihez, de megtartjuk annak eredeti közösségformáló szerepét". A vezető konzul szerint ebben nagy eredményeket ér el a Falugondnokságok Szövetsége, amelynek munkája a székely lét alapjaihoz, a faluhoz kötődik. – A kaláka mint közösségépítő tevékenység – és tudjuk, nemcsak a közösségeket építi, hanem minden olyat is, ami egy-egy családnak meghaladja a lehetőségeit – ma is kiváló lehetőséget biztosít az összefogásra – tette hozzá. A továbbiakban a főkonzulátus szakmai feladatairól – a honosítási eljárásról és a hadigondozotti ellátásról – beszélt, válaszolva az érdeklődők kérdéseire. A rendezvény Kolumbán Gábor, a Civitas Alapítvány elnökének A szívesség szentsége, a másként és másokért vállalkozás útja című előadásával zárult. Az előadó a falugondnok szerepéről beszélt a közösség fenntartásában, működtetésében, de olyan témákat is érintett, mint a piacgazdaság, a gazdaság életünkre gyakorolt hatásai, a közösség mint hagyományos életforma, a fogyasztói szemlélet térhódítása. A falugondnokságot fejleszteni kell, ebben egyetértettek a résztvevők. Akár országos program kidolgozásával uniós alapok megpályázására, az egyházi háttér kiszélesítésével, vagy, amint például Horváth Zoltán, a Hangya Egyesület vezetője tette, külön falugondnoksági szakosztály létesítésével, amely támogató partnerek keresésével, falugondnoki, oktatói képzések, továbbképzések indításával foglalkozik. Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely) 2016. február 19.A magyar zenei anyanyelvről Almási IstvánnalÉletút és pálya szoros összefonódását ígérte a Györkös-ház februári ZeneSzó rendezvényén a kivetítőn olvasható cím: A magyar zenei anyanyelv. A meghívott Almási István népzenetudós volt, aki már az elején elmondta a rendezvény népes közönségének, szívesebben beszél arról, ami egész életét betöltötte, semmint saját életéről. Horváth Zoltán moderátortól megtudhattuk: Almási István, a kolozsvári Folklórintézet nyugalmazott kutatója, élete során több mint 5000 dallamot jegyzett le; népzenetudósi tevékenységét az állami és civil szervezetektől kapott díjak is elismerték. – A magyar zenei anyanyelv fogalmát, amely egyaránt magába foglalja a paraszti és a városi népzenét, Bartók Béla vezette be a köztudatba. Bartók és Kodály szerint a parasztzene ösztönszerű alkotás, ami sokszor éri el a tökéletességet. Jóval később Sárosi Bálint Magyarországon élő népzenekutató kiszélesítette ezt a fogalmat, és a zenei anyanyelvhez tartozónak ítélte meg a népdalokat, a népies műdalokat és az egyházi népénekeket is – magyarázta a népzenetudós a zenei anyanyelv fogalmát tisztázva. Szabadság (Kolozsvár) 2016. március 15.Ünnepi rendezvények HáromszékenSepsiszentgyörgyön ma a Zathureczky Berta Idősek Otthonában 9 órától Rab Sándor tanár Gábor Áron címmel tart történelmi előadást; megemlékezések 10 órától az Olt utca 16. szám alatt Kiss János ágyúöntő emléktáblájánál és az őrkői Váradi–Bartalis-vesztőhelynél – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola gimnazistái és a Néri Szent Fülöp Általános Iskola tanulói; 11 órától a Csíki negyedi Gábor Áron- és Nicolae Bălcescu-szobornál – közreműködnek a Gödri Ferenc Általános Iskola tanulói, a Lábas Háznál a Váradi–Bartalis-siralomház emléktáblájánál – közreműködnek a Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjai; 11.30-tól az Erzsébet parkban gróf Mikó Imre szobránál – közreműködnek a Székely Mikó Kollégium és a Református Kollégium diákjai, a szemerjai csata emlékművénél – közreműködnek a Gulliver Óvoda gyermekei és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár épületén található Gábor Áron-emléktáblánál – közreműködnek a Kós Károly Szakképző Líceum tanulói és a sepsiszentgyörgyi cserkészek; 12.30-tól a Malomgát utcában Incze Dániel kopjafás sírhelyénél – közreműködnek a sepsiszentgyörgyi cserkészek és a Székely Mikó Kollégium diákjai; 13 órától a Kónya Ádám Művelődési Háznál álló Kossuth Lajos-szobornál; 14 órától a Váradi József Általános Iskola udvarán levő Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafánál – közreműködnek a Váradi József Általános Iskola I–IV. osztályos tanulói, az Állomás negyedi eprestetői csata emlékművénél – közreműködnek az Ady Endre Általános Iskola diákjai; 15 órától indulás a Váradi–Bartalis kőtömbös kopjafától – közreműködik a Szilaj Hagyományőrző Egyesület, a Shagya Lovasklub, a Vadon Egyesület, az Étfalvi Szász Band ’93 Fúvószenekar és Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – és az eprestetői csata emlékművétől – közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület, Sepsiszentgyörgy cserkészcsapatai – az új főtérre; 15.30-tól megemlékezés az Erzsébet parki 1848–49-es honvédemlékműnél; 16 órától kezdődik az új főtéren az ünnepi műsor, beszédet mond Antal Árpád polgármester – műsorvezető: Nagy-Kopeczky Kristóf, közreműködik a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar, a városi egyesített kórusok, Nemes Levente színművész, Stekbauer-Hanzi Réka, Íjgyártó István kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkár, az EMI által szervezett szónokverseny nyertese, Bartos Barna, Filip Zsombor, Opra Balázs, a Plugor Sándor Művészeti Líceum volt és jelenlegi diákjai, áldást mond Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Fellépnek: a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar (karvezető: Maksai József), a Cantus Firmus Vegyes Kar, a Magyar Férfidalárda (Jakab Árpád), a Pro Musica Kamarakórus, a Szemerjai Református Dalárda (Sipos Zoltán), a Jubilate Deo Evangélikus Vegyes Kórus (Pál Gecse Mihály), a Kriza János Unitárius Vegyes Kar (Karácsony Gabriella), a Székely Mikó Kollégium diákkórusa, a Sepsiszentgyörgyi Női Kar (Dombora Anna), a Református Kollégium Refsonor diákkórusa (Szilágyi Andrea), a Mikes Kelemen Elméleti Líceum ifjúsági kórusa (Szőcs Dániel), a Laudate Kamarakórus (Lőfi Gellért), az Őszirózsa Dalkör (Venczel Anna). Szotyorban ma 12 órától a református temetőkertben koszorúzás a kőtömbös kopjafánál. Kilyénben ma 11 órától a református templomnál koszorúzás a ’48-as kopjafás emlékműnél. Kézdivásárhelyen ma 9 órától ökumenikus istentisztelet a református templomban, ünnepi műsor a Református Kollégium és a mezőtúri diákok és tanárok, valamint a helyi és a mezőtúri református gyülekezeti tagok részvételével; 9.45-től megemlékezés Bem József szobránál – közreműködnek az Apor Péter Szaklíceum tanulói és a tótkomlósi Jankó János Általános Iskola és Gimnázium diákjai, ünnepi szónok Kiss Renáta; 10 órától ünnepi műsor a Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán a szobornál, Turóczi Mózes sírhelyénél és a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ diákjainak A tűz márciusa című zenés-verses irodalmi összeállítása; 10.30-tól koszorúzás a Szacsvay János-domborműnél és a Kossuth Lajos-szobornál, megemlékezés a Hősök emlékművénél – beszédet mond Vasas István, a mezőtúri Református Kollégium főigazgatója – és a Turóczi-szobornál – énekel az iskola kórusa, szaval Fazakas Anita és Jánosi Zsolt; 10.40-től a Molnár Józsiás-mauzóleumnál a Molnár Józsiás Általános Iskola tanulóinak és tanárainak ünnepi műsora és koszorúzás; 11 órától gyülekező és az iskolások felvonulása; 11.15-től a lovas huszárok, hagyományőrző csapatok és a környező falvak képviselőinek felvonulása; 12 órától kezdődik a Gábor Áron téren az ünnepi műsor – közreműködik a Tanulók Klubjának fúvószenekara, a Református Kollégium zenekara és diákjai, Bokor Tibor, Kézdivásárhely polgármestere, Böjte Csaba testvér, ferences szerzetes, Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, Terézváros díszpolgára, Márdirosz Ágnes és Puskás László, a Csíki Játékszín színművészei, Mitykó Zsolt, Mezőhegyes polgármestere, a Cantus Kamarakórus, Kaján Botond, a Petőfi Sándor-iskola diákja, áldást mond ft. Vargha Béla főesperes és Beder Imre lelkipásztor; 18.30-tól a Vigadó Művelődési Ház Galériában A mi március 15-énk fotókiállítás; 19 órától a Vigadó Művelődési Ház nagytermében Hozzád, hazám, most verset írnék! című ünnepi előadás Markó Béla, Fekete Vince, Dimény-Haszmann Árpád és Sántha Attila versei alapján – közreműködik a Sepsi Kamarazenekar, a Snaps Band, a Voces női kar, a Perkő Néptáncegyüttes, Kolcsár József (Tamási Áron Színház), Kozma Attila, Márdirosz Ágnes, Puskás László (Csíki Játékszín), Kreiter Helga (Nagy István Művészeti Líceum), Bakó-Fazakas Vajk, Biszak Beáta (Minisnaps), Nagy-Babos Tamás versét elmondja Rancz-Gyárfás Hanna (Macskakő színjátszó csoport), rendező: Lung László Zsolt. Kovásznán ma a városközpontban 14 órától a megemlékezésen ünnepi beszédet mond Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. A rendezvény ünnepi felvonulással kezdődik, amely a Dózsa György utcából indul, innen az ünneplők a központban felállított szabadtéri színpadhoz vonulnak, majd a műsor végeztével koszorúzás a belvárosi református templom kertjében, az 1848-as emlékműnél. 19 órától a Kovásznai Művelődési Központban kerül sor az 1848-as forradalom emlékére szervezett gálaműsorra, amelyen közreműködik a Kőrösi Csoma Sándor Líceum (Orbán Balázs-iskola) Recefice néptánccsoportja, a Kovásznai Tanulók Klubjának La Fiesta tánccsoportja, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthon Hangfoglalás zenekara, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpada irodalmi összeállítással, a Tiszta Szív Kórus, a PinceBand zenekar, valamint bemutatkozik a szavalóverseny első három helyezettje és a szónoklatverseny Pro Csoma-díjazottja. Baróton ma 14 órától a véczeri emlékműnél beszédet mondanak a politikai pártok és szervezetek képviselői – közreműködik az ürmösi unitárius egyházközség dalárdája, áldást mond Szabó Előd ürmösi unitárius lelkész; 15.30-tól felvonul a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki huszárcsapata, a Csala Kürtje fúvószenekar és a Princess mazsorettcsoport; 16 órától a Diákdomb előtt lesz megemlékezés – közreműködik a baróti Rozmaring kórus, a Baróti Szabó Dávid Középiskola, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai és diákjai, beszédet mond Lázár-Kiss Barna polgármester és Demeter László történész; 19 órától ünnepi műsor a városi művelődési házban A nemzet szolgálatában címmel – fellép a Transylmania zenekar, a Gyöngyharmat gyermekkórus, a Kormos Néptánccsoport és a Wesselényi Miklós Kórus. Ma Martonfalván 8.30-tól, Bélafalván 9 órától a Tuzson János-emlékplakettnél; Szentkatolnán9.30-tól, Gidófalván, Kökösben, Sepsibodokon, Sepsibükszádon, Zágonban, Köpecen, Magyarhermányban, Kisbaconban, Szárazajtán, Bardocon, Dálnokban, Székelyszáldobosonés Lisznyóban 11 órától, Albisban, Étfalván és Bikfalván 12 órától, Papolcon 14 órától, Szentivánlaborfalván 15 órától, Olaszteleken 16 órától, Hidvégen 16.30-tól, Ikafalván, Bodosban,Uzonban és Fotosmartonoson 17 órától, Erdőfülében 19 órától kezdődik az ünnepi megemlékezés a templomban; Bereckben 11 órától, Kommandón és Árkoson 12 órától, Zabolán12, 16 és 16.30-tól, Rétyen 13 órától a központban; Felsőcsernátonban és Kézdialmáson 10 órától, Alsócsernátonban és Kézdiszentkereszten 14 órától, Gelencén 15 órától a hősök emlékművénél; Mikóújfaluban 11 órától a kultúrotthon nagytermében ünnepi előadás; Nagybaconban 11 órától a művelődési háznál, 11.30-tól a ’48-as kopjafánál (felvonulás az iskolától), Illyefalván 12 órától a kultúrházban és a központban iskolások műsora és koszorúzás; Kálnokon 12 órától emlékünnepség; Bölönben 12 órától a Bölöni Farkas Sándor-szobornál; Kurtapatakon 14 órától a millecentenáriumi kopjafánál; Kézdiszárazpatakon 15 órától a kultúrotthonban; Kézdiszentléleken 16 órától a Petőfi Sándor Művelődési Házban lesz ünnepi megemlékezés. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 16.Zászlóözön a Gábor Áron térenLegnagyobb nemzeti ünnepünkön, az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 168. évfordulóján Kézdivásárhely díszbe öltözött, a villanyoszlopokon nemzeti színű és székely zászlókat, valamint a város lobogóit lengette a Nemere. A magyarországi testvérvárosok közül Szentendre, Hatvan, Paks, Terézváros, Mezőhegyes, Gyöngyös és Mezőkövesd küldöttei ünnepeltek együtt a céhes város lakóival. Az ünnepségsorozat a református templomban ökumenikus istentisztelettel kezdődött, majd a hagyományhoz híven a főtéri rendezvény megkezdése előtt a város iskoláinak küldöttei rótták le kegyeletüket, és helyezték el az emlékezés koszorúit Bem József, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Turóczi Mózes szobránál és kriptájánál, illetve a Szacsvay-domborműnél, a Molnár Józsiás-mauzóleumnál, a világháborús hősök emlékművénél. A főtéren mintegy négy-ötezer fős tömeg gyűlt össze, az ünnepség az általános és középiskolák felvonulásával kezdődött – több tanintézmény magyarországi testvériskolája küldöttségével közösen vonult fel –, majd a hagyományőrzők, a civil szervezetek – a Kézdiváshelyi Nők Egyesülete, a Történelmi Vitézi Rend – és a huszárok következtek. Felvonultak a Székely Virtus kézdiszéki huszárjai, a torjai huszárcsapat, a Vetró András százados vezette Hagyományőrző Csapat, a Vass László ezredes által vezetett Szegedi 3-as Honvéd Zászlóalj Hagyományőrző Egyesület, a 15. Székely Határőr Gyalogezred bélafalvi Tuzson János Szakasza, a tápióbicskei tüzérek és betyárok, a 15. Székely Határőr Gyalogezred gelencei ütege. Felvonultak Bélafalva, Bereck, Kézdimartonos, Kézdisárfalva, Csernáton, Esztelnek, Gelence, Kézdiszárazpatak, Kézdiszentkereszt, Kézdiszentlélek, Lemhény, Kézdialmás, Ozsdola, Szentkatolna, Futásfalva és Torja lovas-szekeres küldöttségei. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi tagjai nagy méretű székely zászlót vittek. A zászlós felvonulás immár második éve a leglátványosabb momentuma az ünnepségnek, ezúttal ötven kézdiszéki lovas vonult fel nagy méretű székely és magyar lobogóval kezében. A központi ünnepség a Református Kollégium zenekarának és tanulóinak dalával kezdődött, a rendezvényen, mint minden évben, közreműködött a Tanulók Klubja fúvószenekara. „Lészen ágyú – mondotta Gábor Áron, és ezzel a mondattal gyakorlatilag aláírta a halálos ítéletét” – hangoztatta beszédében Bokor Tibor polgármester. Ma nem fegyverektől, összecsapásoktól kell tartanunk, folytatta, ma annak vagyunk tanúi, hogy ha valaki a hatalomnak nem tetsző véleményt vállal fel, kitartóan képviseli egy közösség álmát, vagy egyszerűen csak magyar, Gábor Áronhoz hasonlóan végzi. „Viszont nem csatában, tisztességgel adja életét, mint a berecki ágyúöntő, nem emelt fővel vonul be a hősök panteonjába, hanem bíróságon, ügyészségen, titkosszolgák által meghurcolva, becsületében megsértve folytat szélmalomharcot a hatalommal, így ott tartunk, mint 1848-ban” – hangsúlyozta Bokor. Ünnepi beszédet mondott Horváth Zoltán atya, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom plébánosa, Molnár Balázs, a Nagy Mózes Elméleti Líceum tizenegyedikes tanulója, a Zúg március szónokverseny idei győztese pedig az ifjúság gondolatait fogalmazta meg. A rendezvény díszmeghívottja, Böjte Csaba ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője arról szólt, hogy napjainkban a bürokrácia miatt mennyire nehézkes az örökbefogadás, és azt is kiemelte, hogy az iskolát végzett ifjak kirepülnek a nagyvilágba, ahol mások szolgái lesznek, nekik itthon, a szülőföldön kellene megtalálniuk a megélhetést becsületes munkával. Ezt követően a Csíki Játékszín művészei léptek a pódiumra, Márdírosz Ágnes népdalt énekelt, Puskás László pedig Tompa László versét mondta el. Mitykó Zsolt, Mezőhegyes testvérváros polgármestere egy nemzeti lobogót adott át Bokor Tibornak, amelyet Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke adományozott a kézdivásárhelyieknek. Az ünnepség végén áldást mondott Horváth Zoltán atya és Beder Imre református lelkipásztor, majd koszorúzás és himnuszaink eléneklése következett. Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. január 10.Pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígérnekJakab Melinda számára nagy kihívás gyermekmusicalt koreografálni, rengeteg türelemre és humorérzékre van szükség annak érdekében, hogy a társaságot „felneveljék”. Nem csupán a táncról szól, hanem helyzetek vannak, a gyerekek énekelnek, táncolnak, a drámát és a humort is növelik a jelenlétükkel. A Légy jó mindhalálig című musical szombati bemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón beszélt erről tegnap, a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. Mint mondta, nagy kihívás volt elérni, hogy egyszerre lépjenek, egyszerre érezzenek, viszont egyértelműen látszik, hogy megérte: összeállt a csapat, amelyre már most fölöttébb büszke. (A borítóképen: Béres László és Ábrahám Gellért a sajtótájékoztatón, Biró István felvétele) Horváth Zoltán zongoraművész, a produkció korrepetitora, zenei vezetője óriási élménynek nevezte, hogy részese lehetett a folyamatnak; még nem volt dolga ilyen népes gyermekcsapattal, a munkája nehezét azonban nem ez jelentette. Kifejtette: a zeneszerző az entertainment részében rejtette el mindazt, ami a magvát képezi a zenének. Visky András, a színház művészeti vezetője arra utalt, hogy az 1920-ban megjelentLégy jó mindhaláligcímű kötetet, bár kitűnő gyermekregényként tartják számon, Móricz Zsigmond társadalmi regénynek szánta. Az előadás, amely a Kocsák Tibor és Miklós Tibor által készített musical hagyományait követve született, a reformáció ötszázadik évfordulójával is rímel, a történet helyszíne ugyanis a Debreceni Református Kollégium – Debrecen városát pedig a „kálvinista Rómaként” is szokás emlegetni. Visky továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy a musical a színház családi produkciói közé tartozik, egyformán ajánlják a gyermekeknek és a felnőtteknek is; így volt ez A kétbalkezes varázsló című, tavaly januárban bemutatott előadás esetében is, és remélik, hogy ezúttal is sikerül bevonzani a különböző korú nézőket. Meglepetéssel készültek az alkotók a sajtó képviselőinek: „A felnőttek tudják, / Mi rossz és mi jó... Csak kisgyereknek mondják, / Ez nem való!” kezdetű dalt a Nyilas Misit alakító Ábrahám Gellért adta elő, akit Horváth Zoltán kísért zongorán. Béres László rendező megjegyezte: a dal alapgondolata nagyban kapcsolódik az előadás színreviteléhez, hiszen a produkciót egyfajta figyelemfelhívásnak szánják. Ebben a jelenetben a gyerekek vehemensen kiállnak az igazuk mellett, napjainkban is időszerű felkiáltással fordulva szülőkhöz és pedagógusokhoz egyaránt: hagyjátok, hogy még egy darabig gyerekek maradjunk, ne akarjatok idő előtt felnőttet „gyártani” belőlünk! Ezen felül pedig az értékeknek a súlyát is szeretnék visszaadni az előadással, mintegy bebizonyítva: Misi, aki becsületes értékrendet hoz otthonról, korántsem elveszett ember, akit meg kellene mosolyogni. Bár részben szembemegy ez a létezéshez való jog mindenáron történő kiharcolásának gyakorlatával, ha komolyan gondolkodunk, ez a legtisztességesebb út, amelyet követni érdemes. A rendező pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígér, amely ugyanakkor az alkotócsapat felnőtt tagjai – beleértve természetesen a színészeket – számára is elégtétellel szolgálhat: bár kőkemény kihívás volt, a felkészülés során olyan energiákat, szeretetet kaptak, ami pótolhatatlan, kegyelmi állapotot jelentett a gyerekekkel együtt dolgozni. Ábrahám Gellért elárulta, hogy sok tekintetben hasonlít a jelleme a Nyilas Misiéhez, neki voltak már hasonló gondjai az iskolában, mint a történet debreceni másodikos kisdiákjának. Mint kiderült, időnként az osztálytársai is érdeklődnek, kíváncsiak arra, hogy haladnak, úgy érzi, „valahol büszkék rá”. A bemutatót január 14-én, szombaton este 7 órától tartják a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében, következő előadások: január 21-én este 7-től és január 28-án délelőtt 11-től. Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 16.Lutri, lelkesedés, vastaps – avagy Légy jó mindhaláligSzámos gyermeket és fiatalt vonultatott fel a produkció Megérte keményen dolgozni és hinni abban, hogy minden a legjobb úton halad a Légy jó mindhalálig című musical próbafolyamata során: perceken át tartó vastapssal honorálta a közönség a végeredményt szombaton este a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Olyan előadást láthattunk, amely helyenként mulatságos, máskor szomorkás vagy éppen szívszorongató, de kétségkívül tanulságos pillanatokat szerez gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, amelyekből elraktározhatunk a hétköznapokra. A Nyilas Misit játszó Ábrahám Gellért mellett a 28 gyermek és fiatal is remekült helyt állt, ugyanakkor a színészek teljesítményében is láthattunk emlékezetes alakításokat. Büszke lehet a teljes alkotócsapat – köztük Béres László rendező, Jakab Melinda koreográfus és Horváth Zoltán korrepetitor –, hogy „megcsinálták, sikerült”, remélhetőleg a bemutató után is sokan kíváncsiak lesznek az előadásra. Március végéig öt alkalommal tekinthető meg. (Fotók: Biró István) – A történet olyan üzenetet fogalmaz meg nekünk, felnőtteknek, ami miatt talán nehezebb ünnepelni önmagunkat. Azért vagyunk itt, hogy a gyerekeket ünnepeljük, akik nagyon szép munkát végeztek – hangsúlyozta a bemutató után, az emeleti előcsarnokban tartott fogadáson Visky András, a színház művészeti vezetője. Elsőként a szülőknek mondott köszönetet, akiknek a támogatása nélkül nem jöhetett volna létre a próbafolyamat: elhozták gyerekeiket a szereplőválogatásra, bizalommal tették ezt, és a gyerekeknek bizonyos értelemben otthona lehetett a színház a felkészülés során. Ugyanakkor az iskolaigazgatóknak, tanítóknak, tanároknak is megköszönte, amiért „nagyvonalúan elnézték, hogy a gyerekek olykor talán jobban szeretik a színházat, mint az iskolát”, valamint a színészeknek, akik nagy szeretettel és odafigyeléssel dolgoztak együtt a társasággal. Visky hozzáfűzte: a műszak és a teljes színházi stáb érdeme is, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott a felkészülés idején, és a gyerekek örömüket lelhetik mindabban, ami az elmúlt három hónap kemény munkájának eredményeként létrejött. Béres László rendező mellett, aki nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel foglalkozott a kis tehetségekkel, Jakab Melinda koreográfus, Horváth Zoltán korrepetitor, Veres Emőke rendezőasszisztens, Ledenják Andrea jelmeztervező és Csíki Csaba díszlettervező érdeme is, hogy megszületett az előadás – szakmai tudásukat megköszönve azt tanácsolta a gyerekeknek: „vigyétek el az élményeket, örüljetek a szüleitekkel és az egész várossal együtt, ahogyan mi is örülünk annak, amit láthattunk a teljes csapattól a színpadon”. Béres László felidézte, hogy amikor még a folyamat elején találkozott a szülőkkel, úgy fogalmazott: nem szeretné, ha az aranyos jelzőt társítanák az előadáshoz, amiért gyerekek szerepelnek benne; inkább arra törekszik, „hogy mindenki attól döbbenjen meg, hogy ezek a gyerekek mire képesek. Bízom abban, hogy beváltottam ezt az ígéretemet, és azt kérem a csapattól, hogy mindig ezt tartsák szem előtt”. Ábrahám Gellért lapunknak elárulta, hogy az előadás elején ugyan kicsit még izgult, de aztán nagyon hamar elmúlt ez az izgalom. A végén, amikor mindenki sírt, nevetett, jó érzéssel töltötte el, hogy „megcsináltuk, sikerült”. Laczkó Vass Róbert színművész verssel kedveskedett barátjának, amelyet egy órával a bemutató előtt tett közzé a Facebookon, Gellért csak akkor szerzett tudomást az ajándékról, amikor leültünk beszélgetni. Először négy évvel ezelőtt, a Kolozsvári Magyar OperaValahol Európában című musicalében dolgoztak együtt, majd tavaly A kétbalkezes varázslóban láthattuk őket Fitzhuber Dongóként és Éliás Tóbiásként. A színésznek ezúttal egy erőteljesen negatív szereplőt, Gyéres tanár urat kellett megformálnia, a kettejük közötti barátság viszont korántsem gyengült emiatt. A darab összefüggésében Laczkó Vass Róbert kifejtette: nem hiszi, hogy napjainkban a gyerekek élete olyan zavartalan és laza, „gyerünk a jégre” történet lenne, mint annak idején, az egy sokkal szebb időszak volt. – Ma már annyi furcsa behatás éri őket minden területről, iskolából, moziból és egyéb helyekről, hogy az érettségi fokuk teljesen másmilyen, mint száz esztendővel ezelőtt. Talán ezért is van az, hogy ennyire lazán és könnyedén tudják a színpadon kibontani, holott ez egy kegyetlen, embertelen történet. Kellemetlen is lehetett volna számukra, mint ahogy az Európa története is, de a munkamódszer révén sikerült beléjük csöpögtetni a történet lényegét. Megértik, és a maguk 21. századi lazaságával tudják ezt megfelelő módon tálalni – magyarázta a színész. Büszkén nyugtázták Ábrahám Gellért szülei, hogy kisfiuk ezúttal is remekelt. Édesanyja, Gizella megjegyezte: ismerték ugyan ezt a fajta, Nyilas Misiéhez hasonlatos lelkületét, viszont nem gondolták volna, hogy ez ennyire meghatja a közönséget. – Meglepődtünk, amikor láttuk, hogy mit hozott ki magából. Egy évvel ezelőtt még azt mondtuk, hogy A kétbalkezes varázslóban minden tökéletes, a mostani alkalom viszont még azt is felülmúlta – tette hozzá az édesapa, Ábrahám Tibor. Szerencsésnek tartja, hogy – akárcsak aValahol Európában – a gyerekek mellett a felnőtteket is arra ösztönzi a produkció, hogy időről időre visszatérjenek a színházba, jó ennyi gyereket látni egyszerre a színpadon. Kántor Melinda (Viola) arról beszélt, hogy mindannyian nagyon szeretni valóak, egytől egyig komolyan, elszántan, becsülettel végezték a dolgukat, a színészek számára is öröm volt ezt megtapasztalni. Ábrahám Gellért tehetsége mellett a két Doroghy Sanyikára is kitért: Rancea Alex-Krisztián és Bodor Kristóf is telitalálat a szerepre: „nyilván, nem ennyire felnagyítva, de valahol mindketten Doroghy Sanyikák, olyan vitalitás, egészséges csintalanság van bennük, amit nagyon jól lehetett használni. Még hasonlítanak is egymásra, ügyesek, egymástól is sokat tanultak”. Ezt a gondolatot fűzte tovább Dimény Áron (Igazgató): a színpadi munkához való hozzáállás, öröm, vidámság és végtelen sok energia tekintetében is sokat lehet tanulni a gyerekektől, emberként és színészként egyaránt. – Nagyon megérintett sokszor az, ahogyan a gyerekek dolgoznak, sokszor a profikat megszégyenítő koncentrációval, jelenléttel, fegyelemmel tudnak jelen lenni – mondta. Az előadás legközelebb január 21-én, szombaton este 7 órától nézhető meg, majd a továbbiakban január 28-án, február 18-án, valamint március 5-én és 26-án is látható. Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 18.Út a Gyimesektől a berni filharmóniáigIfj. Zerkula György hegedűművész volt a ZeneSzó februári vendég A város érdekes és színvonalas kulturális kínálatából az ifj. Zerkula György hegedűművésszel folytatott beszélgetést választottam, és nem bántam meg. Az erdélyi gyökerekkel rendelkező, ám évek óta Svájcban élő és tevékenykedő fiatal hegedűművész életpályája újra megerősített abban, hogy ha a tehetség kitartással és egy kis szerencsével párosul, akkor biztosított a siker. Ifj. Zerkula György kiváló előadónak bizonyult, a rendezvény sikeréhez az interjúalany őszintesége és közvetlensége is nagy mértékben hozzájárult. Ifj. Zerkula György egy erdélyi hangversenykörút záró eseményeként érkezett Kolozsvárra, ahol a Györkös-emlékházban Horváth Zoltán zongoraművész kérdéseire válaszolt a szokásos ZeneSzó rendezvény során. Horváth Zoltántól, a rendezvény házigazdájától megtudtuk: az erdélyi körútra való felkészülés próbái miatt Horváth utazott el Svájcba, az ezt követő koncertkörút pedig egybeesett a svájci sportwoche-val (egyfajta vakáció), ifj. Zerkula György sűrű programja közepette tehát így tudott időt szakítani erdélyi fellépés-sorozatára. – Nekem a hegedülés a hobbim, tehát egész héten ezzel foglalkoztam, pont úgy mint a svájciak, akik eközben sportwoche-t (sporthetet) tartottak, azaz mindenki sportolt vagy a hobbijának szentelte idejét – kezdte a beszélgetést a hegedűművész. Megtudtuk: a fiatal művész a híres Zerkula János népzenész unokája, és mivel három hónapos korától a nagyszüleinél nevelkedett Gyimesközéplokon, már akkor megismerkedett a hegedű hangjával. Gyerekként úgy gondolta: nem a népzene, hanem a klasszikus zene az ő világa. Borítókép: Jelenet a Mese a kis hercegről című előadásból. Fotó: Puck Bábszínház)Középfokú zenei tanulmányait a székelyudvarhelyi zenelíceumban folytatta a kolozsvári származású Nemes István hegedűtanárnál, majd Budapesten a Bartók Béla Zenekonzervatóriumban Czettner Vera növendéke lett; később a svájci Fribourg város konzervatóriumának tanára, a budapesti Stuller Gyula meghallgatta, és buzdította, hogy Svájcban kezdje el felsőfokú hegedűtanulmányait. A fribourg-i konzervatóriumban eltöltött három év után a berni konzervatóriumban fejezte be tanulmányait. – Ezt követően azon tanakodtam a feleségemmel, aki szintén erdélyi származású zenész, hogy mit kezdjek magammal. Épp kenyeret sütöttem, amikor felhívtak telefonon, hogy szükség lenne egy hegedűsre, aki el tudja játszani F. Mendelssohn-Bartholdy Oktettje első hegedűsének szólamát. Mondtam, hogy hívjanak vissza egy fél óra múlva, és megadom a választ. Nem is volt meg ennek a műnek a kottája. Véletlen szerencse folytán viszont fuvolista feleségemnek megvolt. Átfutottam a művet, elvállaltam, majd éjfélig gyakoroltam. Hétfőn próbáltam az együttessel, kedden volt a koncert – elevenítette fel pár évvel ezelőtti emlékeit a hegedűművész. Megtudtuk: a Berni Szimfonikus Zenekarban a versenyvizsga több szakaszból áll. Első szakaszban a jelentkező egy leengedett függöny mögött egy Mozart-hegedűversenyt ad elő, miközben a száztagú zenekar egy része a függöny másik oldalán hallgatja. Mivel az első megmérettetés sikeres volt, a döntőben egy ismert hegedűversenyt kellett eljátszani. Ötven jelentkezőből öt vehetett részt a második fordulóban, és ifj. Zerkulát választották, azóta a berni filharmónia első hegedűseként muzsikál. Mivel az együttesben több magyar van, pár évvel ezelőtt egy olyan koncerten lépett fel, ahol magyar népzenét játszott nagyapja hegedűjén, egy kollégája pedig azon a gardonyon kísérte, amelyen egykor nagyanyja muzsikált. Soha nem felejtette el szülőföldjét, gyakran jár haza, koncertezik, és továbbra is szeretne évente legalább egyszer hazajönni. – Minden koncert siker számomra, ám a legnagyobb elismerésem az volt, amikor 2008-ban második díjat nyertem a II. Ruha István Nemzetközi Hegedűversenyen, de első díjat nem osztottak – jegyezte meg a hegedűművész. Természetesen a beszélgetés közben ízelítőt kaphattunk ifj. Zerkula György hegedűművészetéből is: muzikalitása és tökéletes technikája lenyűgözte közönségét. Zongorán kísért Horváth Zoltán és Horváth Edit zongoraművész. Nagy-Hintós Diana Szabadság (Kolozsvár) 2017. június 23.Vita Zsigmond egykori tanítványa emlékezetébenSebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain. Ezúttal egykori tanára és osztályfőnöke, Vita Zsigmond (1906–1998) emléke elevenedik föl az idézett levelekből, amelyeket az irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus születésének 111. évfordulóján bocsátunk az olvasók elé. Sebestyén József 2003. február 4-én keltezett levelében így emlékezik: „1940 május hó egyik napján történt, ha jól emlékszem csütörtöki nap volt. Aznap az első óránk Vita Zsigmond tanár úrral, magyar óránk volt. Osztálytársaim, óra előtt, felmentek a tornakertbe, a fákról leveregették az éjjeli hidegben megmerevedett cserebogarakat, zsebükbe, üres gyufásskatulyákba tették, csengetés után berohantak az osztályba. Vita tanár urat felállva köszöntöttük: Jó reggelt tanár úr! – Ő is visszaköszönt. Benkő Andris [Benkő András, a későbbi zenetörténész] már jól játszott a harmóniumon. Elénekeltük a kijelölt Zsoltárt, én mint »hetes«, felolvastam a Bibliából az előírt textust, meg a kijelölt imádságot (ez kb. 5-6 percet jelentett), majd leültünk. Vita tanár úr az osztálynaplóba beírta az óra anyagát. A katedráról elénk lépett s megkezdte a feleltetést. Abban az évben (IV. oszt. tanítóképzősök voltunk), hosszú ideig Arany János, Toldiját tanulmányoztuk stilisztikai szempontból, versrészleteket kellett kívülről megtanulnunk, vitákat szervezett, véleményünket kérte, házifeladatként le kellett írnunk költői kifejezéseit, fordulatait stb. stb., tehát volt mit dolgoznunk 16 éves fejjel... Közben a fránya cserebogarak a zsebekben feléledtek, a padlóra estek, rövid séta után szárnyra keltek s nagy búgással nekirepültek az ablakoknak. Tanár úr is felfigyelt, nézegetett jobbra-balra, fel a levegőbe... Ki a hetes? Tanár úr, én vagyok! – álltam fel. Nyisd ki az ablakokat! – Szigorúan nézett rám. Tanár úr kérem. Az éjjel nyitva voltak az ablakok, s egy »csomó« cserebogár jött be! Már reggeltől sokat »kihánytam« belőlük! (a családban nálunk, úgy mondtuk: hányd ki a szemetet! Hányd ki a földet a gödörből! a »dobd ki« helyett!) Közben osztálytársaim nagy igyekezettel, nevetgélve szaladgáltak le-fel az osztályban, elfogni a repkedő cserebogarakat s kidobni az ablakon. Tanár úr is mosolygott, ide-oda mutogatva: itt repül egy, ott is, ott is! Közben mosolyogva megszólalt: Mi az te, Kis-Sebestyén! Ma hreggel csehre-bogarakat hreggeliztél? (A tanár úr az »r« hangot »hr«-ként ejtette ki. Én azért voltam Kis-Sebestyén, mert Béla bátyám, VIII-os képzős, volt a Nagy-Sebestyén). Az osztály hatalmas hahotázással fogadta Vita tanár úr humoros megjegyzését; ő is jót nevetett, vidáman szemlélte az »ingyen cirkuszt«... A cserebogarakat összeszedtük, kidobáltuk, de a magyar óra is eltelt. Az osztálynapló jobb oldalára, a megjegyzések rovatba beírta a nevemet. Kicsengettek, hóna alá vette a katalógust, kezébe a Toldit s még mindig derűs arccal a tanáriba ment... A szünetben mi is vidáman meséltük a többi gyermeknek a történteket. Eltelt a második óra, a számtan, Demény Zoltán tanár úrral. A harmadik óra francia – Vita Zsigmond tanár úrral... Feleltetés, jegyadás, új lecke, minden úgy, mint rendesen, semmi jele a reggel történteknek... Az óra végén, a kicsengetés után, Vita tanár úr az ajtóból vissza szólt: Ma délután milyen óráitok vannak? Vallás, ének, öt órától harmónium gyakorlás a beosztás szerint, egy-egy fél óra este fél 7-ig. S holnap? 3-tól 4-ig kézimunka, 4-től szabad óra, majd öttől harmónium gyakorlás – jelentettem én, mint hetes... Na jó! Úgyis csak fotballozni fogtok! Holnap délután 4 órától itt találkozunk. Megtartjuk a mai magyar órát! – S ezzel elment a tanáriba. Másnap du. 4 órakor bizony szorongva vártuk a tanár urat. Katalógussal a hóna alatt, Toldival a kezében; feleltetés... szavalás... dicséret... dorgálás, kinek mi járt, új lecke... házi feladat...kicsengetés... Jó napot, tanár úr! Jó napot, fiúk!... Nagy üdvrivalgással elő a labdát, fel a tornakertbe, rúgtuk a labdát majdnem 6 óráig. A harmónium gyakorlásra beosztottak félórát gyakoroltak, majd vissza a tornakertbe. Szombaton az utolsó óra osztályvezetői Becsey Pál osztályvezetővel. Bejön az órára, végigsétál előttünk, ellenőrzi a tisztaságot, öltözetünket, majd leül a katedrán, előveszi a katalógust, végiglapozza, ellenőrzi a jegyeket: dicséret, megróvás, dorgálás, kinek mi járt a kapott jegyek szerint. Én mint hetes, nagyon féltem: mi lesz, ha meglátja nevemet a naplóban? ... Azt is végiglapozza, ellenőrzi a tanárok által megtartott órákat, a csütörtök napi bejegyzéseknél meglátja a nevemet: Mi a csudát csináltál, te haszontalan? Tanár úr kérem! – Dadogtam, a szívemet a torkomban éreztem... a földön egy-egy... pár... Becsey Pál tanár úr szigorúan rám szólt: Tu-dom! Tu-dom fiam! – Mondta szótagolva, hangsúlyozva s a kezével intve... Csak egy pár papír darabka itt, egy kis szemét ott... A jövő héten is hetes leszel! Tanuld meg a kötelességedet! ... Majd elsírtam magam örömömben... Istenem, hogy megcsókoltam volna a jóságos, csupa szív, de szigorú tanár úr kezét!... A Bethlen-kollégiumban ugyanis szigorú, következetes rend, fegyelem volt. Minden hónap végén összeült a tanári kar. Az osztélyvezetők beszámoltak a havi munkáról, tevékenységekről, jelentették a tanulók kihágásait, fegyelmi vétségeit, amelyek mind-mind magaviseleti jegy levonásával jártak. A hirdető táblán megjelent a névsor a magaviseleti jegyekkel. Aki az év végéig nem javította ki a levont magaviseleti jegyet, ha tandíjkedvezménye volt, azt elvesztette. Nekem mint kintlakónak is volt e kedvezményem, tanulásomért pedig 1940. június 14-i évzáró ünnepélyen R. Berde Mária: Télutó c. kötetét kaptam jutalomként”. Ugyanazon levelében, egyéb események mellett, ismételten egykori tanárára emlékezik: „1942. május 2-a, Zsigmond-nap. Vita Zsiga (így neveztük magunk között) kedves magyar–francia szakos s most már mint osztályvezető tanárunkat is köszöntöttük fel. Mi, VI-osok különben máskor is felköszöntöttük. Első óránk magyar óra volt. Az osztály már kora reggel a tornakert s a temető orgonabokrairól fehér és kék virágszálakat, zöld ágakat (tuja, fenyő), előtte való nap a piacról tulipánokat szerzett s feldíszítettük az osztályt. Még a tanári asztalt is feldíszítettük. A tulipánok szépen kinyíltak. Én is hoztam öt szál különböző színűt, Feri bátyám saját virágkertészetéből vágta le (fehér, sárga, piros, kék, lila színűt, melyek akkor kezdtek divatba jönni a fodros – úgynevezett papagály, holland tulipánok). Társaim közül az egyik megjegyezte: Te Jóska, milyen tulipánokat hoztál, még ki sincsenek nyílva, a bimbók még félig zöldek? Alul helyezték el, rájuk a többi kinyíltakat… Tanár úr bejött, elolvastuk a Bibliából előírt textust, majd a rövid ima után, következett Horváth Berci, ő lévén a legbátrabb, köszöntője. Tanár úr megköszönte, levezette a magyar órát. Kicsengetés után kiválasztott egy szép, fehér dupla, lila orgonaágat, egy fenyő, egy tuja ágat. A tulipánok között válogatva, kezébe vette az én öt tulipánomat, ezt mondva: Fiaim, köszönöm a megemlékezést! A többi virágot, ágacskákat vigyétek a tanári sírokra! Másnap május 3.… Nagyszünet. Szaladok a folyóson ki az udvarra. Szembe jön velem Vita tanár úr. Megfogja a galléromat, behúz az ablakmélyedésbe, szemembe néz: Te csavargó! Hol voltál a tegnap este? – Hű, ebből nagy baj lehet, villant át az eszemen… Tanár úr kérem, a sétatéren labdáztunk. Azután hova mentél, hol voltál? Be kellett vallanom az igazat. Tanár úr!... Este felé, úgy 6-7 óra körül lementem a várba, majd elsétáltam a várfal előtti kiskert előtt… (közben állandóan noszogatott). Az emléktábla felé bedobtam egy fehér tulipán virágot… Te szerencsétlen! Tudod-e mit csináltál? Az iskolánkat nagyon nagy bajba sodorhattad volna! Ide figyelj: felejtsd el, mit csináltál! Senkinek egy szót se szólj! Halgass, mint a sír! Igenis, tanár úr! A nézése megenyhült. Kopasz fejemre egy barackot nyomott. Elengedte a galléromat, gyengéden hátba vágott… – Futás az udvarra! – szólt rám… Na, ezt jól megúsztam. Azokban a háborús években ugyanis minden tiltva volt: este 6 óra után csak szülői kísérettel lehetett, különösen a főutcán járni; tilos volt a csoportosulás, a hangos beszéd, a magyar beszéd (Vorbiţi numai româneşte! hirdették a kifüggesztett táblák) és még sok egyéb tiltások... Mi, diákok, a kihágásokat magaviseleti jegylevonással, súlyosabb esetekben tandíjkedvezmény elvesztésével szenvedtük meg. Özvegy édesanyám kevés nyugdíjjal; Feri bátyám mint kertész, ő volt a családfenntartó, 1938-tól viszont többet volt Concentrarén, mint itthon. Nagyon nehéz anyagi helyzetünk volt. A tandíjkedvezmény elvesztése, iskoláztatásom megszüntetésével járt volna... Elteltek az évek... Tanító lettem... A téli, tavaszi, nyári vakációk idején mindig meglátogattam Enyeden Édesanyámat, 1954. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig. Az egyik tavaszi vakációban, nem emlékszem melyik évben, 1950–54 között, egy csokor tulipánnal felsétáltam édesapám sírjához... A Magyar utcán felfele menve, kb. a közepe táján, egy kinyílt ablakban megláttam Csefó Sándort, volt igazgatónkat. A felenyedi utcából költöztek le. Másnap, késő délután, egy tulipáncsokorral meglátogattam, elbeszélgettünk. Kikérdezett addigi életemről, majdnem 2-2,5 órát beszélgettünk. A tulipánokat nézve a vázában, rámutatott egy fehér tulipánra: Édes fiam! Emlékszel-e arra a napra, amikor Vita tanár urat névnapján felköszöntöttétek? (Mire célozgat igazgató urunk, fordult meg az eszemben) I-i-gen! – Dadogtam... Este, te egy fehér tulipánt dobtál az emléktábla felé. A többi virágot – fehér és lila orgonát – ki dobta be? Igazgató úr, igazán nem tudom! Felsiettem (már sötét volt) az utcán a temetőig, fel az Őrhegy aljáig, a sétatérre, s onnan haza. Nem tudtam elképzelni, miért hozta fel az esetet... Tovább folytatta: Másnap reggel (május 3-án, mint minden reggel) már 6-7 óra között az irodámban voltam. A nyitott ablakból a kiskert felé néztem. Észrevettem két civilruhás férfit, akik a kerítés mellett álltak, nagy beszélgetés közben az iskolaablak felé mutogattak, majd elsiettek. Kinéztem... Hát az emléktáblától nem messze, a füves, eléggé bozótos kertben észrevettem egy fehér tulipánt, egy elég nagy szép fehér, és két-három lila orgona ágacskát... Gyorsan a pedellus után:– Kimenni azonnal! A kiskertből összeszedni, eltüntetni a virágokat! Egy kis idő múlva megjelent az előző két civil a Siguranţa főnökkel. A kerítés előtt nézelődtek ide-oda járkálva, majd a kiskertbe is bemenve keresgéltek, de semmit sem találtak... Elmentek... Képzeld el, mi következett volna, ha megtalálják a virágokat! Kedves Dénes, bevallom, a virágesetet igazán elfelejtettem, akkor inkább a csavargásért járó büntetés foglalkoztatott egy pár napig. Nem történt semmi, feledésbe ment... De íme, szeretett, volt igazgatónk, Csefó Sándor igazi, szigorú, de azonnal megbocsátó, a diákjaival együttérző, igazi pedagógus, felelevenítette... Kb. tíz év elteltével értettem meg, az akkori tudatlanságomban elkövetett tettem, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha az igazgató úr nem figyel fel. A fehér tulipán (a fehér orgonavirág) elárult engem. Vita tanár úr azért szorított a sarokba (az ablakmélyedésbe), vallatott ki s rám parancsolt: – Felejtsd el!!!... A többi virág bedobása, társaim neve, számomra ma is titok maradt”. Sebestyén József 2003. március 21-i levelében alábbi visszaemlékezését közölte a nekem írt levelében: „1942. május havának egyik szombatján Vita Zsigmond osztályvezető tanárunk azt mondja Bartalus Sanyinak (ő is kintlakó volt, a Felenyedi utcában lakott): Sanyi fiam! A jövő héten ellátogatsz a Felenyedi út végén, a téglagyár után letelepedett cigánycsaládhoz. Megbeszéled velük, hogy a jövő hét szombatján, délben meglátogatjuk, talán még vásárolunk tőlük valamit a néprajzi múzeum számára! Meg is történt… Sanyi az egyik magyarórán jelenti, beszélt a cigányokkal, szombaton délben várnak minket! Vita tanár úr előzőleg, osztályvezetői órákon többször érdekes, figyelmünket lekötő órákat tartott a székely népművészetről, kézügyességről, népmesékről, azok szépségeiről, változatosságáról… Szombaton, 12 órakor, hárman kintlakók, a tanár úrral elindultunk. A bentlakók az iskolában maradtak, nekik az ebédre, a vityire is kellett menniök. Az úton tanár urunk székely szavakkal szórakoztatott minket. Például: hogyan nevezik a székelyek a fenyőfa lehullott, száraz tűleveleit? Az egyik szó kimondva olyan szépen zengve szólt, de sajnos 60 év óta egyszer sem hallottam, és bizony elfelejtettem. Kiértünk a Felenyedi út végére, a Muzsina-féle útról letértünk, megérkeztünk a késeket készítő cigány családhoz. Már vártak. Ki voltak már költözve a szabadba; ott volt a lábbal hajtott fa-és kőszéntüzelésű gép, ahol a vasmegmunkálást végezték; arrébb pedig a cigányné a háromlábon felfüggesztett kis üstöcskében főzöcskélt. A falécekből, deszkadarabokból összeállított asztalon edények, használt kések, fakanalak, csodálatos rendetlenségben. Oldalt, ugyancsak egy asztal két X lábon; azon szépen, nagyság szerint elrendezve, szebbnél szebb, csillogó, változatos nagyságú és formájú kések. Vita tanár úr egyenként megnézegette őket, a mesterrel hosszasan elbeszélgetve állandóan jegyzetelt; a családtagok nevét, életkorát, honnan jöttek stb. Egy kis baj akkor történt, amikor a gyermekek nevét is fel akarta jegyezni; egy szempillantás alatt eltűntek. A család tagjai vitába keveredtek. A mester dicsérte, magyarázta késeit, tanár úr jegyzetelt... Még a lécekből, deszkadarabokból összeállított asztalt is jól megszemlélte alulról-felülről. Miután végignéztük a kések sorozatát, tanár urunk átment a cigányasszonyhoz, megnézte a háromlábon álló kis üstöcskét, az asztalról felvett három késecskét: egy kacorszerűt, egy kb. 10 cm-es kést és egy hosszabb, szélesebb pengéjűt, de a sok fenéstől, használattól már régen elkoptatott kést. Odaadta az aszonynak, mossa meg, a nyelét súrolja le, száradjon meg: ezeket meg fogja venni. A mester megfogta a tanár úr karját, visszavitte a másik asztalhoz, hangos szóval, szóáradattal dicsérte újból a késeit; válogasson és vegyen, ne azokat a már agyonköszörült késeket. Sanyi, látva, hogy a tanár úr elég kellemetlen helyzetbe került, a tanár úr háta mögé került, integetett a cigánynak, majd a tenyerét a szeme előtt mozgatva mutatta, jelezte: a tanár úr egy kissé zavarodott; diáknyelven meg van „süsülve”... Megtörtént a csoda: a mester cigányul odaszólt a feleségéhez, s egyszerre elhallgattak, csend lett... Az asszony az elmosott, megszáradt késeket a tanár úr elé tette. A tanár úr megköszönte, az asszony kezébe adott 5 lejt (akkor 5 lej volt egy pakli dohány cigarettapapírral). A cigányasszony nagy alázattal, többször hajlongva megköszönte, visszament az asztalához. Mi elköszöntünk, a tanár úr a három kést és a jegyzetfüzetét a táskájába tette, s hazaindultunk. Leérve az útra, a tanár úr körül menve beszélgettünk, nevetgéltünk, tárgyaltuk a látottakat. A tanár úr előáll: Nem tudom mi lelte ezeket a cigányokat, olyan kínálásba voltak! Már érezni lehetett a hangjukon a bosszúságot, hogy nem akarok a szép késeikből vásárolni, s egyszerre olyan csendesek, alázatosak lettek! Mi már nem bírtunk magunkkal! Kitört belőlünk a nevetés! Tanár úr, ne tessék megharagudni... Bocsánatot kell kérnem... Elmondhatom a titok nyitját? – kérdezte Sanyi. Mondjad fiam! – Látva, hogy mi, hogy nevetünk, sejtette, itt valami turpisság van! Tanár úr! Amikor a cigánnyal nagy vitatkozásban volt, a háta mögött álltam, s azt mutattam a cigánynak, hogy a tanár úr egy kissé »lökött«! A cigányok azért hallgattak el s lettek olyan alázatosak! A tanár úr hangosan, jóízűen felkacagott. Nahát, te Sanyi, dicsérem az eszedet, hogy tudtál olyan gyorsan ilyesmit kitalálni? Megmentettél! A cigány nem engedett volna el addig, míg kései közül meg nem vásárolok legalább egyet! Megborzolta Sanyi fején lévő világosbarna, sörte haját. A nagy nevetés közben én is előállok: Tanár úr, tessék elhinni, mi is féltünk egy kicsit! Mitől, te? Attól tanár úr, hogy olyan nagy szakértelemmel vizsgálta a cigánymester deszka- és lécdarabokból összetákolt asztalát... Attól féltünk, azt is megvásárolja... S most cipelnénk a hátunkon az iskolába, a néprajzi múzeumba! Erre újból nagy nevetés, viccelődés! A tanár úr jókedvében vicceket mondott az ő diákkorából (1920 körül), az akkori diákok emlékeiből. Jékely (Áprily) Lajosról, a magyar nyelv tanáráról, az emlékezetes enyedi diákkirándulásokról mesélgetett. Elmondtuk mi is, osztálytársak, egymást hogyan neveztük el, s tanárainkat is milyen névvel említettük magunk között: Tanár urat csak Zsigának; Erdélyi Gyula tanár urat Spencerről, a híres pedagogusról: Spencinek; Juhász Albert internátusi felügyelő urat: Te, te kisfiam; Kónya Árpád tanár urat: Loapinak; Fülöp doktor urat: Muszulynak; Horváth Jenő lelkész-tanár urat: Pápuának; Horváth Zoltán tanár urat, mi is mint kollégái: Tutukának, feleségét, Elekes Ida kedves tanító nénit, a mindenki által szeretett tanító nénit férje után csak Tutukánénak; Zalányi Istvánt: Zatyinak; Delly Szabó Géza zenetanárunkat: Piskotának... Ezekre emlékszem, ezen kedves, igazi, igazán szeretett tanárainkra, és még a többiekre, akik tanítottak, neveltek, ha szükséges volt, megbüntettek, de mindig éreztük szeretetüket, érettünk való küszködésüket. Igy értünk az iskolába Vita Zsigmond osztályvezetőnkkel 2 és félórás emlékezetes séta után a néprajzi múzeumnak gyűjtött három késecskével. Kedves Dénes Öcsém! Hatvan év távlatából: akkor én 18 éves voltam… ma a 79-ikhez közeledem! Vajon elhihető-e? Vajon nem egy mese, egy öreg enyedi véndiák meséje-e? Te döntsd el, mennyit ér ezen iromány!... Lehet, hogy ha valaki 20-50 év múlva elolvassa, megmosolyogja! Ilyen volt valamikor az élet a Bethlen Kollégiumban? Ez is elég lesz, hiszen ez is újabb emlékeket ébreszt majd fel, ha még lesz Nagyenyeden élő magyar ember!” Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 27.Gyöngyösi Levente zeneszerző legújabb „szerelméről”…Az alkotó művészek, így a zeneszerzők esetében is gyakran előfordul, hogy egy-egy alkotásuk annyira a szívükhöz nő, hogy arra a legnemesebb szeretettel gondolnak. Így van ezzel Gyöngyösi Levente erdélyi származású zeneszerző is: a Györkös-emlékházban megtartott októberi ZeneSzó alkalmával néhány gyerekkori emlék felderítése mellett csak legutolsó művéről, a Bulgakov-regény nyomán készült A Mester és Margarita című operájáról beszélt, amelynek ősbemutatója idén nyáron volt Magyarországon. Bevezetőjében Kós Katalin, a Györkös-ház ügyvezetője visszaemlékezett arra, hogy pont húsz évvel ezelőtt, az akkor még ötödéves budapesti zeneakadémiai hallgató Gyöngyösi Levente a Györkös-házban tartott egy szerzői estet. Az eltelt húsz évben a zeneszerző sikeres pályát futott be, munkásságát rangos díjakkal ismerték el. Gyöngyösi Levente és az est moderátora, Horváth Zoltán zongoraművész egykor osztálytársak voltak a kolozsvári zenelíceumban, így tehát nem volt nehéz feleleveníteni a közös gyerekkori emlékeket. Mindketten megegyeztek abban, hogy az 1980-as évekbeli itteni nehéz körülmények ellenére szép gyerekkoruk volt, sok kellemes emlékkel. Elhangzott az is, hogy Gyöngyösi Levente zeneszerzői „gyökerei” sokrétűek: a reneszánsztól és a barokktól kezdődően egészen a kortárs magyar zenéig terjednek. Talán ennek is tudható be az, hogy Gyöngyösi zenéjében egyfajta kollektív zenei emlékezet jelenik meg. A meghívott elmondta: alkotásaiban főleg ahhoz a zenei örökséghez fordult, amelyet a hallgató és a szerző egyformán ért, és nagyon ügyelt arra, hogy ne süthessék rá az utánzás bélyegét. A beszélgetés során több részletet hallgathattunk meg a Gyöngyösi Levente legújabb, A Mester és Margarita című operájából, amely 24 zárt számból álló alkotás. Műfajilag az opera–rockopera–musical „fura hibridje”, ahol a különböző zenei stílusok folyamatosan keverednek, társulnak. Gyöngyösi Leventét nem ok nélkül tartják az egyik legjobb kortárs magyar zeneszerzőnek, ezt a következtetést szűrhette le az est végén a közönség a meghallgatott operarészletek és a beszélgetés alapján. Személyisége és alkotói vénája szimbiózisban él egymással: a frappáns megfogalmazások és az elegáns humor mellett alapos felkészültségű, roppant tehetséges művész profilja rajzolódott ki. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 13.Hagyomány hagyományozódása – Kolozsvári Zenei NapokA magyar zenei élet kiválóságait hívta meg – együtteseket, előadóművészeket – az idei Kolozsvári Zenei Napokra a Romániai Magyar Zenetársaság (RMZT). A Hagyomány hagyományozódása Kodály, Bartók, Dohnányi, Veress, Ligeti alkotói örökségének szellemében címet viselő fesztivál november 14. és 18. között zajlik, a rendezvény fővédnöke Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. „A Romániai Magyar Zenetársaság tevékenysége a kiemelkedő magyar zeneszerzőink, előadóművészeink, fiatal tehetségeink bemutatása hangversenyek, emléknapok, fesztiválok, vetélkedők, konferenciák, workshopok keretében. 1995-től jobbára egyetlen kiemelkedő nagyságra (Liszt, Bartók, Kodály, Dohnányi, Veress, Ligeti) koncentráltunk. A továbbiakban egyre világosabbá vált, hogy a »Hagyomány hagyományozódása« kérdését, magyar vonatkozású történetét, a tradíció és a jövő, a tanár–tanítvány kapcsolatán keresztül, az alkotói kontinuitás szellemében célszerű bemutatni, »becsempészni« az erdélyi köztudatba. A kortárs magyar zenetudomány és kiváló kutatási eredményei is megerősítenek abban, hogy a magyar zenetörténet a »Hagyomány hagyományozódása« szemléletében értelmezhető és értelmezendő hitelesen”, olvasható a RMZT szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében. November 14, kedd, 19 óra Kamaraest – Ligeti és Brahms kürttrió. Fellépnek: Kováts Péter hegedűművész, Demény Balázs zongoraművész, Benyus János kürtművész. (Helyszín: Gh. Dima Zeneakadémia – Stúdióterem) November 15, szerda, 19 óra Zenés történelemóra. Andrejszki Judit a magyar régizenei élet emblematikus alakja, barokk és népdalénekes, csembalista műsora. (Helyszín: Györkös Mányi Emlékház (EMKE). November 16, csütörtök, 18:30 Népzene összeállítás Kodály népzene gyűjtéseinek alapján – Tokos együttes. Kodály: Székely fonó, a Kolozsvári Magyar Opera előadása. Vezényel: Horváth József. Rendező: Demény Attila. (Helyszín: Kolozsvári Magyar Opera). November 18, szombat, 19 óra Kamarahangverseny. Kodály Zoltán: Duó hegedűre és gordonkára op. 7 (1914); Kodály Zoltán: Lírikus románc (1898); Bartók Béla: I. Rapszódia Sz. 86 (1928/1929) gordonka-zongora változat; Bartók Béla: 44 duó két hegedűre Sz, 98, BB 104 (1931) részletek; Dohnányi Ernő: Im Lebenslenz. Dalciklus C.Gomol verseire op.16 (1907); Dohnányi Ernő: cisz moll hegedű-zongora szonáta op. 21 (1912); Ligeti György: Musica Ricercata (1952). Előadók: Szövérdi Csilla – hegedű, Béres Melinda – hegedű, Horváth Edit – zongora, Kostyák Előd – gordonka, Horváth Zoltán – zongora. (Helyszín: Evangélikus Templom). Szabadság (Kolozsvár) 2017. december 11.Kató Béla: Akkor lehetünk erősek, ha összefogunkBefejeződtek Kolozsváron a reformáció jubileumi rendezvényei Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök a Krisztusban való egységet, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke pedig a keresztyén emberek és a közösségek közötti közeledés fontosságát hangsúlyozta szombat este a kolozsvári belvárosi evangélikus templomban megtartott ünnepi rendezvényen, amellyel befejeződtek Kolozsváron a reformáció 500. évfordulójával kapcsolatos események. A több mint két órán át tartó ünnepségen a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Járosi Andor-díjjal tüntette ki Kató Béla püspököt és Gerhard Ulrich németországi evangélikus püspököt, a világi személyeknek járó Reményik Sándor-díjat a barcaújfalusi alpolgármester és egyházi gondnok, Pál Gyula kapta. Magyar Levente miniszterhelyettes, magyar parlamenti államtitkár a nemzet megmaradásáról, míg Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke a reformáció 500. évfordulóját megünneplő események eredményéről beszélt. A legnagyobb csoda, hogy 500 év után is együtt vagyunk – Sokfélék vagyunk, de összeköt minket Krisztus, ez pedig szétszakíthatatlan kötelék számunkra. Ezen a kontinensen azoké a jövő, akik a hit, remény és szeretet jegyében élnek. Hitünk közügy, amelynek központjában a kereszt áll. Kemény, megpróbáló időket élünk, manipulált korszakban, amikor a biztos alternatíva a kereszt útja lehet. Éljük meg tehát hitünket hitelesen és bátran, erről szóltak a reformáció 500. évfordulójával kapcsolatos rendezvények is – köszöntötte az egybegyűlteket Adorjáni Dezső Zsoltán evangélikus-lutheránus püspök. – Az elmúlt ötszáz év tapasztalata az, hogy mi, keresztyének sokszor bántottuk meg egymást. Sok erős falat építettünk egymás közé, ám ezek a falak Jézus Krisztusban omlanak le, és az ő szeretetében tűnnek el az emberek közti különbségek. Aki Jézus Krisztust követi, annak úgy kell cselekednie, ahogy Jézus tette. Akkor lehetünk erősek, ha összefogunk. Kisebbségi sorsban, kisebbségi egyházként ezt meg kell tanulnunk. Ugyanakkor meg kell őriznünk saját hitünket – hirdette Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) püspöke. Szemerei János, a magyarországi Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke kifejtette: a legnagyobb csoda az, hogy 500 év után is együtt vagyunk. A történelmi magyar egyházak közötti keresztyén kapcsolatok ápolásáért, a nemzeti kisebbség helyes vezetéséért a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Járosi Andor-díjat adományozott Kató Béla református püspöknek. – Minden elismerés megerősítést jelent. Az evangélikus egyháztól elfogadhatom ezt a kitüntetést, mert biztos nem fogják visszavonni – ezekkel a szavakkal vette át a díjat Kató Béla, akit Fehér Attila evangélikus egyházi főtanácsos laudált. – Ez a díj bátorítás, hogy tovább harcoljak a hitért – mondta a másik Járosi Andor-díjazott, Gerhard Ulrich, az Észak-Németországi Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke, majd az egyházi ökuménia fontosságáról és a jövőbeli egységről értekezett. A német püspököt Koszta István, a Brassói Evangélikus Egyházmegye lelkésze laudálta. Pál Gyulát, a barcaújfalusi egyházközség presbiterét és gondnokát Reményik Sándor-díjjal tüntették ki, laudált Zelenák József esperes. A mérnök-vállalkozó díjazott arról biztosította a jelenlevőket, hogy a továbbiakban is szívvel-lélekkel egyháza mellett lesz. Ezt követően Adorjáni Dezső Zoltán és a németországi evangélikus egyház jelenlevő képviselői partnerségi egyezményt írtak alá. Kelemen Hunor: az erdélyi magyar közösség nem adja fel – A ránk szabott feladatokat el kell végeznünk még akkor is, ha a körülményeink nem mindig kedvezőek. Mi keresztyén alapokon állunk. Sokkal több az, ami a keresztyéneket összeköti, semmint, ami szétválasztja. A keresztyénség ma is nemzetmegtartó erő. Nekünk ma nem fegyverrel, hanem békével kell védekeznünk. A hit harcát mindenkinek meg kell harcolnia. Megmaradtunk, megtartottunk keresztyénnek, magyarnak, folytathatjuk tehát küzdelmeinket – osztotta meg gondolatait a magyar kormány nevében Magyar Levente miniszterhelyettes, parlamenti államtitkár. – A reformáció évének végéhez közeledve fel kell mérnünk: mivel maradtunk? Mit hozott számunkra ez az év? Ezelőtt több száz évvel Erdély jól vizsgázott. A tordai országgyűlés határozata példamutató volt. Elődeink bölcs döntése olyan örökség, amely megtart minket a régi és az új problémák közepette is. Az örökség jó gazdái maradtunk, ez pedig közösségünket lelkiekben erősebbé tetté. Szükségünk is van erre, hiszen az ezelőtt közel száz évvel hangoztatott ígéretek nem teljesültek. Megtanulhattuk: a jogot nem elég kivívni, hanem harcolnunk kell ezekért, és élni kell ezekkel. Közel száz éve tudjuk: a szülőföldünkön való megmaradásunkért meg kell küzdenünk. Szükségünk van még polgári öntudatra, kritikai szemléletre. Az erdélyi magyar közösség hosszú életének titka, hogy soha nem adta fel anyanyelvét, kultúráját, vallását – mondta az est utolsó szónoka, Kelemen Hunor RMDSZ-elnök. Az ünnepi eseményen közreműködött Horváth Zoltán orgonaművész, a Mátka énekegyüttes, a Borica néptáncegyüttes, a Fonte de Gioia barokkzene együttes (Amalia Goje – csembaló, Dénes Anna Júlia, Dénes Csongor – hegedű, Gebe-Fügi Renáta – ének, Csata István – viola da gamba). A reformáció jubileumi évének zárórendezvénye pénteken délután kezdődött a Borica néptáncegyüttes és a Mátka énekegyüttes főtéri fellépésével. Ugyanaznap a Járosi Andor Kulturális Műhely kerekasztal-beszélgetésén A reformáció 500 éves jubileumának aktualitásai és jövője Európában címmel tartottak kerekasztal-megbeszélést. Szombaton 12 almafát ültettek el az Evangélikus Püspökség udvarán, és Reformáció és szabadság címmel német nyelvű pódiumbeszélgetés zajlott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Német Tanulmányok Intézetében. December 10-én, vasárnap ünnepi istentisztelet volt a lutheránus templomban. A programsorozatot adventi vásár és sokadalom zárta az Evangélikus Püspökség udvarán. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) 2017. december 20.„Példaként élt, úgy élt, hogy tanított”Nemes János halálának 45. évfordulójára A nagyenyedi Bethlen Kollégium immár közel 400 éves történetének minden korszakában – mind békés, mind békételen időkben egyaránt – voltak kimagasló oktató-nevelő egyéniségei, akik hosszú-hosszú időkre meghatározták az intézmény magasfokú minőségét, hivatását, az erdélyi magyar közéletben betöltött szerepét, akiknek küldetése évtizedeken, sőt évszázadokon át irányadó eszmeként valósította meg az alapító fejedelem szellemi örökségét. Nemes János mintatanító és két évtizeden át kollégiumi aligazgató is ezen különleges emberi értékekkel felruházott egyéniségek közé tartozott. Halálának 45 éves évfordulóján tekintsünk vissza, és próbáljuk fölvillantani kollégiumi életpályájának legfontosabb vetületeit. Előrebocsátom, hogy jómagam, a múlt század 60-as éveinek bentlakó diákjaként emlékezem a köztiszteletben álló egykori aligazgatómra. Noha engem nem tanított, de embersége, egész lénye, a kollégiumhoz, a diákokhoz való viszonyulása mindmáig élő emlékként maradt meg. Mindig gyors léptekkel, maréknyi kulccsal a kezében láttam fölsietni a második emeletre, megtekinteni a rendezvényre váró dísztermet, majd a fiú- illetve a leánybentlakásban osztotta meg észrevételeit, onnan az osztálytermeket ment ellenőrizni, végül ebédkor, az étkezdében, diáknyelven a „vityin”, egy csoportban 300 étkező diák előtt részletezte napi tapasztalatait, észrevételeit. S bármennyire is kimerítőek voltak ezen mindennapos útjai, mindig a türelem, a jószándék, az emberség hangján szólt valamennyiünkhöz. Az évvégi tornabemutatók alkalmával pedig a nélkülözhetetlen hegedűjével, Demény Zoltán, Molnár Árpád, Makkai Kálmán, Kis István tanárkollégái által alkotott zenekar részeként, szebbnél-szebb dallamaikra végeztük, mintegy 500-an egyszerre, a betanult közös tornagyakorlatokat a tornakert nagypályáján. Nagyenyeden született 1914. április 17-én. A Bethlen Kollégiumban szerzett tanítói oklevelet. 1932–33-ban Szilágysomlyón tanít, majd 1933–1952 között a nagyenyedi tanítóképző gyakorló iskolájának mintatanítója és hegedűtanára, 1952–1972 között a kollégium aligazgatója. Erdélyi Gyula tanítóképzőintézeti tanárral közösen adta ki Nagyenyeden a Bethlen nyomdában 1941-ben Betűerdő című ábécéskönyvét, egy hozzátartozó Vezérkönyv használati utasításaival együtt. Az elemi iskolai tantárgyak előadásának módszertanát A nevelő tanítás címmel szintén Nagyenyeden jelentette meg 1946-ban. A Betűerdő című ábécéskönyv 60 olvasmánya közül 12-nek a szerzője Nemes János. A szerzők az Előszóban 1941 augusztus havában a következőket írták: „Jelen Vezérkönyvünket és az Ábécét a helyzet okozta követelmények következtében nagyon rövid idő alatt kellett megírnunk. Mindazonáltal igyekeztünk a jelen pedagógiájának elméleti és gyakorlati követelményeit, valamint a tanítás közben szerzett tapasztalatainkat figyelembe véve, hosszabb időre számított alapos munkát végezni. Hogy ez mennyiben sikerült, a régebbi ilyen fajta munkákkal való összehasonlítás és a gyakorlatban való használat sikere dönti el. Kérjük kartársainkat, hogy gyakorlat közben szerzett tapasztalataikat közöljék, hogy azokat esetleges újabb kiadás esetén figyelembe vehessük. Abban a reményben bocsátjuk útjára szerény munkánkat, hogy ezáltal hozzájárulunk a nevelés nehéz, de sok örömet nyújtó áldozatos munkájának a megkönnyítéséhez”. A nevelő tanításról A nevelő tanítás Előszavát Csefó Sándor tanítóképzőintézeti igazgató jegyzi 1941 novemberében. A magvas, tartalmas írásnak csupán befejező gondolatait idézem, amelyekben olyan jeles pedagógusokat idéz mint Johann Friedrich Herbart, Adolph Diesterweg, Johann Heinrich Pestalozzi, és nem utolsó sorban a magyar közoktatásügy egyik legkimagaslóbb előharcosát, br. Eötvös Józsefet, az 1848-as és ’67-es idők közoktatási miniszterét, akitől Csefó a következőket idézi: „Félig sem olyan fontos az, mit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogyan tanítjuk. Amit az iskolában megtanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad”. E gondolatmenet folytatásaként írja aztán, hogy „erre minden elemi iskolai nevelőnek olyan nagy szüksége lesz, mint egy orvosnak vagy mérnöknek a műszereire, egy iparosnak vagy gazdának a legfontosabb műhelybeli vagy gazdasági szerszámaira”. Mindenezek egybevetéseként pedig e szavakkal zárta méltató értékelését: „Abban a reményben, hogy ez a munka, jelentőségénél fogva nagy keresettségnek és olvasottságnak fog örvendeni, elismeréssel szólva Erdélyi Gyula és Nemes János szerzőkről, akik nemcsak nagyon időszerű munkát végeztek, hanem azt alapos szaktudással és komoly lelkiismeretességgel hajtották végre, a munkát úgy hivatalos köreinknek, mint összes nevelő testvéreinknek meleg szeretetébe és pártfogásába ajánlom és kívánom, hogy ilyen természetű munkával még sokkal gyarapíttassék tudományos irodalmunk”. E módszertankönyvek megírásával párhuzamban Nemes János népnevelő írásaival is gyakorta van jelen enyedi és vidéki időszaki lapokban. Ez alkalommal csupán a nagyenyedi Hangyaközpont Szövetkezés nevű rangos lapjában, 1941. május 1-jén közzétett: Az édesanya, mint nevelő című, tartalmas َírására hivatkozok néhány gondolat erejéig. Az Anyák Napja alkalmából szerkesztett és közzétett szöveg számos megszívlelendő intelmet, nevelési módszert, eljárást ajánl készséggel a gyermeküket nevelő édesanyák szíves figyelmébe. Miután gyönyörű szavakkal méltatja az anyáknak gyerekeik nevelése érdekében kifejtett áldozatteljes munkáját, s meggyőző példázattal idézi föl az édesanya sorsdöntő szerepét a gyerekek, a családi kör szeretetének, melegének s azon erényeinek kifejlesztésében, amelyek a továbbiak során az egész élet folyamán talizmánul szolgálnak, így folytatja gondolatmenetét: „Az édesanya ébresztheti fel a gyermekben a vallásosság, hazaszeretet, jóakarat, áldozatkészség, tisztelet s hála nemes érzelmeit. Szoktassa az édesanya feltétlen engedelmességre, szorgalomra, pontosságra, kötelesség teljesítésre gyermekét. Parancsaiban legyen következetes s azoknak teljesítését feltétlenül kívánja meg. Még karonülő kis gyermekét tanítsa meg imádkozni. Ha gyermekei kezét összekulcsolva, a kicsinyeket apjukhoz vezeti, áhítat lepi meg sokszor a leghitetlenebb férfi lelkét is”. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy a kisded már nevelése első pillanatától zsarnoka környezetének. Bármiféle körülmények közepette is a saját akaratát, igényeit törekszik érvényesíteni s kíméletlenül uralkodik szerető anyján, aki annyi gyöngédséggel s türelemmel nézi el mindezeket kisgyereke részéről. Viszont amikor 5-6 éves korában egész hosszában terül el a padlón, kapálodzik, veri sarkával a földet, ordít, sikolt a fulladásig, mert egy teljesٌíthetetlen kívánsága nem valósult meg, akkor – a szerző szerint – kevés anya gondol arra, hogy ez nem egyéb, mint téves nevelésének szomorú jelenete. „És hogyan törekszik a legtöbb anya ezt a bajt orvosolni”? – teszi fel a kérdést Nemes János. Válasza: „Csitító cirogatással, igérettel, cukorral és csókkal, ami olaj a tűzre. A kis zsarnok annál jobban sikolt, eldobja a cukrot s megesik, hogy dédelgető anyjára emeli kezét. S talán ezen merénylet megtorlatlan marad? Óh nem, mert a gyönge anyai szívnek fáj gyermeke fájdalma. Pedig ezen makacsságnak egyetlen gyógyító szere: ne vegyük számba. Hagyjuk tombolni kifáradásig: járjunk el mellette harag és békélgetés nélkül, ne lássuk, ne halljuk, éppen mintha semmi sem történnék. Ki fog merülni lassanként maga is és daca is. Igen, de hány anya van, aki azt mondja: »Hiszen, hogy lehessen még az oly kicsinnyel szigorúan elbánni, nincs még az ilyennek ahhoz esze!«. Az ilyen anya nem gondolja meg, hogy ha gyermekének nincs esze, legyen hát neki!”. Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből Az enyedi születésű Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák, hozzám intézett leveleiből nem egyszer idézgettem lapunk hasábjain megjelentetett írásaimban. Nos, ez alkalommal is ismételten van szerencsém őt idéznem azokról a világháborús eseményekről, amelyeknek zűrzavaros hangulatában volt kénytelen, VIII-os osztálytársaival egyetemben letenni a képesítő vizsgát 1944 áprilisában. Fontos erre hivatkoznom, ugyanis az esemény két fontos oktató, nevelő főszereplője nem más, mint Nemes János és Erdélyi Gyula. „Az 1943-44-es iskolai év nagyon sok nehézséggel, kellemetlenséggel kezdődött és telt el!” – jegyzi meg levélíró. Az történt ugyanis, hogy 1943. október 15-én a Siguranţa bérencei négyüket, politikai megtorlásként Besszarábiába vitte, ahonnan csak december közepén szabadultak. Így veszítettek két hónapnyi tanulást. 1944. március 1-jén a kollégium kényszerbezárásával osztálya még veszített két és fél hónapot a felkészülésből. „Elképzelhető, milyen megerőltető munkát követelt tanároktól, tanulóktól, hogy az évvégi képesítő vizsgát letehessük” – hangzik Sebestyén megállapítása. Majd tovább: „Szabad délutánunk csak a szombati volt. Este a díszteremben istentiszteleten vettünk részt. Vasárnap délelőtt pedig, 10 és 11 óra között a nagytemplomban hallgattuk Isten igéjét. Mint VIII-os képzősök az orgonakarzaton Nemes János kántor mellett ültünk. Nem egyszer Delly Szabó Géza zenetanárunk is az orgona mellett ült s csodálatos művészi orgonajátékával Bach-, és Beethoven-darabokat adott elő. Déneském, ezek az órák nekünk is, az enyedi református templomban levő hívek számára is felejthetetlen élmények maradtak! Ezzel kapcsolatban eszembe jutottak az 1938-39-es évek több vasárnapi istentiszteletei, vagy vallásos ünnepei (október 31), amikor Szabó Géza fiatal tanárunk Hollandiából hozott fiatal feleségével, aki szintén orgonaművész volt, négykezes orgona-darabokat adtak elő a templomi orgonán. A fiatal feleség, orgonaművésznő Enyedre kísérte el férjét, Delly Szabó Gézát, általunk is szeretett, csodált művésztanárunkat. A sorsuk velük is elég kegyetlen volt. Hollandiából hozzánk szakadt, fiatal művésznő életet adott egy fiucskának, ha jól emlékszem Ádámkának! A születéskor az anya meghalt. Elhagyta szeretett férjét, kisfiát. Elhagyta az enyedi híveket, a Bethlen Kollégium diákseregét, akik oly szeretettel, csodálattal fogadták maguk közé!” A továbbiakban a képesítővizsga lépésről-lépésre zajló mozzanatai kerülnek fölidézésre, mely vizsga végeredménye: mind a 10 képzős osztálytársa sikeres képesítő vizsgát tett s ezáltal református tanítónak nyilvánította őket a vizsgáztató bizottság. S ekkor jött a derült égből villámcsapás. A bizottságnak a szakminisztérium által kinevezett román elnöke ekkor egy borítékot vett elő, amelyben az állt, hogy a szaktárca rendelete értelmében a felekezeti és magániskolák diákjai közül csupán 70% kaphat átmenő, azaz „Admis” minősítést, a többi 30% -ot pedig „Respins” minősítéssel kell lezárni. Magyarán mondva, a 10 átmenő diákból 3-at hivatalból el kellett vágni! A levélíró erre így emlékezik: „Ha az istennyila ütött, csapott volna a vizsgáztató tanáraink közé, akkora meglepetést, mondhatom lelki fájdalmat nem okozhatott volna, mint ez az aljas, embertelen, magyargyalázó rendelkezés. Csefó Sándor felugrott a székről, román tudásával, tótos, németes, román kifejezésével törvénytelennek, embertelennek kiáltotta ki. Szinte ordítva fejezte ki tiltakozását... Mi a folyóson, az ajtó mellett hallgattuk. Hallottuk, amikor Csefó Sándor, testsúlyának megfelelően, döngő léptekkel az ajtóhoz jött, felrántotta, utána Elekes Viktor rektorprofesszorral az irodába siettek... Erdélyi Gyula és Nemes János is kijött az osztályból. Erdélyi Gyula a folyosón le-fel járva, egyik Golf-cigarettát a másik után szívta el! Nemes János, a folyosó egyik oszlopa mögé állva, az iskola udvara felé fordulva, Déneském, hidd el: sírt!. Zsebkendőjével könnyeit törülgetve: sírt! Sírtunk mi is. – Kit, mit siratott Nemes János 1944. április 5-én a Bethlen Kollégium folyosójának egyik oszlopának dölve: siratott minket? Siratta a Bethlen Gábor ősi kollégiumának akkori helyzetét? Siratta a dél-erdélyi magyar ifjúságot, a diákságot? Fájdalmas, akkori nyomorult életünket?” Sebestyén József, egykori kollégiumi véndiák leveléből kiderül továbbá, hogy közben ismételten kénytelen volt összeülni a kollégiumi tanárokból álló vizsgabizottság, és végül három képzőst, akik 7-esnél kisebb osztályzatot értek el az írásbelin: „Respins”-nek kellett nyilvánítaniuk. Ők viszont a másnapi kántorvizsgán átmenő jegyet kaptak s mint református kántorok távoztak a Bethlen Kollégiumból. 1944 őszén aztán Észak-Erdélybe mentek, ahol Kolozsváron sikeresen képesítőztek s mint szakképzett tanítók nyomban álláshoz is jutottak. Sebestyén József ehhez kapcsolódóan különös elismeréssel sorakoztatja föl akkori tanárait, oktatóit: Csefó Sándor, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Horváth Zoltán, Horváth Ida, Demény Zoltán, Constantinescu Maria, Elekes Viktor, Zalányi István, Delly Szabó Géza, I. Szász Árpád, Farkas Ferenc, id. Veress István, ifj. Veress István, dr. Fülöp Ferenc, Bereczki Sándor, Horváth Jenő. „Külön említem meg, nagy hálával emlékezünk mind a tíz, 1944-ben végzett tanítóképzős diák Erdélyi Gyula és Nemes János tanárunkra, mintatanítónkra. Csodálatos tehetséggel megáldott, diákszerető, szigorú, következetes munkával, szervezéssel tanították a tanítás módszertanát, a hospitálási órák beosztását, a mintatanításokat, a mi gyakorlati tanításainkat az elemi iskolában. Erdélyi Gyula lélektan-, gyermek- és általános lélektani, logikai órái, pedagógiája, a szigorú kritikai megjegyzései, vitaindító órái a gyakorlati tanításainkat alaposan, apró részletességgel előkészítő jegyzeteink bizonyították: jól felkészített, gyermekszerető tanítókat akartak az akkori nehéz politikai, háborús időkben, a magyar református iskolákba küldeni.” Ezen eseménysorozat mintegy befejezéseként, ismételten a levélírónak adom át a szót, aki egy másik levelében a következőket írta nekem: „1954 nyarán, titokban, még akkor nem volt megengedve a véndiák találkozó megtartása a Bethlen Kollégiumban, mi 10-en, Nemes János segítségével, egy eldugott, a Kis Kollégium végén levő, Nemes János zenetermében, tanáraink közül Vita Zsigmond volt osztályvezetőnk, Demény Zoltán, Zalányi István, Szász Árpád és Horváth Zoltán (Tutuka), valamint volt gimnazista társunk, Császár Gyula jelenlétében, csak megtartottuk! Császár Gyuszi is eljött, meghívtuk, mert 1944-ben megszűnt a líceum, illetve bezárták s ő nem vehetett részt az osztálytársai által meg nem tartott 10 éves találkozóján. A mi képzős osztályunk diákjainak, nagyon jó, úgynevezett kebelbarátja volt, édesapja, Gyuszi bácsi, úgy kezelt minket, mint az édes fiait… Meglátogattuk Elekes Viktor rektorprofesszorunkat, Csefó Sándor volt igazgatónkat a lakásán. Ők hivatalosan ki voltak tiltva a Bethlen Kollégiumból (még 1954-et írtunk). Örömmel, szerettel fogadtak; virággal köszöntöttük. Ők maguk, mondták, nem jönnek el a találkozónkra; ugyis titokban tartjuk meg; nem akarnak a Bethlen Kollégiumnak, Nemes Jánosnak, mint titkos rendezőnek kellemetlenséget okozni. Ime, milyen szellemű nevelőink voltak! Tudomásunk szerint, a háború után, ha titokban is, de mi voltunk az első osztály, aki találkozót rendezett s ezzel megindítottuk a véndiák találkozók sorozatát...” 1959-ben Munkaérdemrenddel, 1963-ban Éltanítói címmel, 1972-ben pedig Érdemfokozattal honorálták Nemes János szakmai, emberi hozzállását. Alkotó, kitartó, fáradságot nem ismerő, lendületes tevékenysége közepette tragikus hirtelenséggel, 1972. december 7-én bekövetkezett végzete általános fájdalmat okozott kollégái, munkatársai, barátai, véndiákjai, tisztelői, helybeli és távoli ismerősei körében. Csávossy György búcsúszavai A sírnál, az enyedi református temetőben, Csávossy György, író, költő, borász, a szakma elsőrendű szakembere, az elhunyt jó barátja, aki immár szintén onnan a csillagokból tekintget le mireánk, mondotta a búcsúszavakat. Ime a saját versével kezdődő, tulajdonomban lévő, eredeti búcsúbeszéde a maga teljességében: Ime az ember Nemes János tanár emlékére A puszta szó oktató igazát szemléltetőn, ha volna oly plakát, élet, a nagy ábra egy elképzelt falon, most bizonyíthatná. Utolsó alkalom, hogy elmondjuk a tisztáról, hogy tiszta, hogy bízhatott, ki gondját őrá bízta, hogy kézfogása melegét idézzük, míg hunyt szemén az árnyék útját nézzük. Mert megszürkült és elhervadt a lélek tartós virága, arcán a mosoly, szokatlan, hogy oly közönyös, komoly, pár napja fekszik, annyit loholt, nyers téli reggelen, míg ködben fuldokolt a lámpafény, halk sóhajjal pihent el. Ime az ember. Már halott. Példaként élt, úgy élt, hogy tanított. Hitt a mesében, mint a régi hős, hogy aki jó, csodával tehetős, és nemesfémű kincsét, divatja múlt becsét pazarlón osztogatta, tördelte szerteszét. Ha fösvény, ma is élne. Más lenni nem tudott. Ember volt. Hős volt. Példa. Nem szánni hivatott. Kedves Barátom! A megszólítás jelezni is hivatott azt a testületet, melynek képviseletében a megrendült Isten-hozzádot elmondani szándékozom. A barátaid szóvívője vagyok. Ha Nemes János, a Bethlen Kollégium fáradhatatlanul tevékeny aligazgatója, szíve vésztjelző aritmiájára számadást készít életéről, a zárómérleg nyereség oldalán legnagyobb számmal a barátait könyvelheti el. A kényszerű távollevőket megszámlálni képtelen kezem mozdulatával olyan tömegre mutathatok sírja körül, mely kerek igazságként tanusítja: olyan embert gyászolunk, akinek csak barátai és tisztelői voltak. Milyen felsőfokkal minősített bizonyítványa ez az élet értelmének. Egy sír körüli felsorakozás nem csupán a szertartásban való részvétele a közösségnek, lelkiismeretvizsgálat és tanuságtétel egyúttal. Lelkiismeretvizsgálat, hogy mit és mennyit tettünk meg egymásért, hogy mivel és mennyivel tartozunk annak az ügynek, melyet legjobbjaink életük megkurtításával szolgáltak és tanuságtétel, hogy ismerjük és megbecsüljük értékeinket. Nem hiszek a sírok csodatevésében, Szabó Lőrinc szavával a halál a lélek ágya, párnája feledés, takarója csönd és végül legkedvesebb halottaink fölött is eloltjuk a gyertyákat. Hiszek azonban a munka és az áldozat értelmében, hiszem, hogy mindaz, amit Nemes János munkájával és példaadásával nemzedékek hosszú sorának adott, az élő oltóanyagként tovább erjed a tudatok felszíne alatt és ha számszerűen kimutathatatlanul is, de bizonnyal nem kevéssel gyarapítja egy hatalmas család minőségi értékét. A kidőlt fa nagyságát azzal érzékeljük, hogy mit hagy takaratlan, milyen területe e teendőnek maradt a kollégiumban és e városban barátunk kidölte után takaratlan, az ebben az órában még áttekinthetelen. Olyan űrt hagyott maga után, hogy teljes betöltésére fogadkozni a legjobb szándékú is restelkedik. Vegyük hát szellemi örökségét nem a szavak elpattanó buborékával, hanem munkálkodással. Nevelő volt és e hivatás gyakorlóinak egyik legkiválóbb képviselőjének tartom: nem módszerei, a szíve tette azzá. Ezt a nagy és rajongó szívet, ezt a testileg fáradt, érzelmileg folyton hevülő szívet, mely végül is elragadta közülünk, többször kell még a továbbiakban felemlítenem. Az életét szentelte az iskolának, az ifjúságnak. Kerülni szeretném a nagy szavakat. Nemes János közismert szerénységéhez illően szeretnék itt róla megemlékezni, de akárha az iskolaalapító nagy fejedelemnek kellene jelentenem, nem mondhatnék hitem szerint mást: lehetett az ősi kollégiumnak 350 éves fennállása alatt számos nevesebb professzora, de adott lehetőségeihez képest senki a nagymúltú skola tanárai közül nem áldozott életéből többet az itt tanulókért, mint az elhunyt, senki sem élt több diákszív szeretetének övezetében, mint ő. Az ifjúság ügyében-dolgában mozgósított mindenkit, akit ismert, írót, zeneművészt, állami hivatalnokot, érettségiztető pályatársat, mindenkit, aki segíthetett, aki ilyen vagy olyan módon az oktatás és a nevelés szerteágazó kérdéseiben hasznos lehetett. Agitátor volt ebben az értelemben, áldozatos, nemcsak erkölcsi, hanem gyakorta anyagi értelemben, a saját terhére is. Igazán nagy szenvedélye a munka volt. Ő aki oly végtelen odaadással szerette családját, még szerettei kedvéért sem hanyagolta el a kötelességen túlmenő hivatásgyakorlást és azok, akik szerették, ha aggodalommal is, pótolhatatlan szerepének tudatában szemlélték ezt. Lankadatlan szorgalma emelte őt a sütői megfogalmazás szerinti elv, a szellem megmaradásának egyik tényezőjévé, a hagyományok éltetőinek sorába. Ő volt a kollégium bonyolult szerkezetében a hajszálrugó. Nem díszes mutató, nem világító számlap, nem a márka hivalkodó hordozója, hanem végtelen finomságú, értékes ötvözetű, a háttérben halkan működő vezérlő. A munkájának kijáró, azzal értéköszhangban lévő kitüntetést nem kapott. Mint ahogy a névtelen katonának csupán a sírja részesül az elismerés, a tisztelet gazdag megnyilvánulásában, Nemes Jánost is halála avatta közösségének megkoszorúzott tagjává. Ne vegye senki zokon, ha életéből, arra oly jellemzően az alábbi kép él sokunknak emlékezetében. A Kollégium 350 éves évfordulóján, melynek előkészítésén, ma már sejtjük, hogy élete megrövidítésével fáradozott, a díszes emelvény háta mögött lámpalázasan nézte át beszédének jegyzetét. Látom az emelvényt virágosan, elől a díszelnökség széksorával, és jóval hátrább, a kárpit mögött, az aligazgatót, a 350 éves harc névtelen katonáját. Ha katonának nevezem, nem kisebbíteni akarom elismert rangját, csupán hangsúlyozni kívánom, hogy Nemes János nem a magaslatról vezénylők fajtájához tartozott, hanem maga is mindig rohamra indult a feladatokkal való közvetlen küzdelemben. Hogy ez mit jelentett, hogy milyen biztonságot a vezetés egészének, azt csak azok tudják, akik az enyedi iskolát az ő segítségével igazgatták. A névtelen katona szimbolummá kristályosodik népe tudatában. Ilyen szimbolummá válik számunkra Nemes János, akkor amikor az emberség és a munka nemcsak divatozó fogalma, de parancsoló szükséglete a kornak, és mindkettőt oly egyszerű természetességgel tette életével emlékezetes valósággá. Érzelmekben gazdag lelkű volt. Művészlélek és kissé bohém, a nemes fajtából való. Idézettel élve, olyan aki „Percre feledte, ha orgona nyílt odakint”. A szívével közeledett mindenhez. Felgyújtották a versek és rabja volt a muzsikának. Társaságban ő volt a jókedv kovásza, észrevétlenül tudott fáradtan is kedélyt éleszteni. Oly könnyű az állítás: Nincs pótolhatatlan ember. De még ilyen érzelmi síkon is elénk ágaskodik számtalan kérdőjel. Aggodalommal kérdezik az enyediek, hogy mennyivel lettek e sír révén szegényebbek a kollégisták, hogy elképzelhető-e az iskola, a szülők, hogy miként festenek majd az összejövetelek, a véndiákok, hogy mivé hervadnak majd a találkozók Nemes János buzgalma, derűje, mindent beragyogó szelleme nélkül. E szemérmesség nem jelenti a szeretetrevaló szomjúság hiányát. Utolsó születésnapján meghívta egyik pályatársát, kérte, hozna magnót is magával. A zongorára két poharat állított, többre, mondjuk, feledékenységünk révén, nem volt szüksége. Ő, ki fél évszázadot töltött egyetlen intézményben, így ünnepelte magát. Koccintott, sorra játszotta elhunyt barátai kedvenc dalait és végezetül a magáét. Kinek hegedűje mellett annyi szívben lazult a gondnak szorítása, a személytelen időnek zenélt már. Az volt a hattyúdala. Ha ezután hallani kívánjuk, dallamait a csillagok zenéjéből szűrhetjük ki. Amikor elbúcsúzom Tőle, nem feledhetem, hogy hasonló szerepet hányszor vállalt barátait sírig kísérő szívvel. Ma egy kölcsönös igérethez híven, én búcsúztatom. Az ő megemlékezéseihez képest sokkal szárazabb szavakkal, hogy azok idő előtt könnybe ne fulladjanak. A búcsúzó személye esetleges szavával az kap hangot, amit a távozó, mint fenyő hullása, a visszhangjával megidéz. Kedves Jancsi, feledhetetlen barátunk, a Te mindig érezhető szereteted visszhangjával búcsúzunk Tőled: Nyugodjál békében! Győrfi Dénes / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-52
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
